Bánja-e a székely? (25.3.): Abásfalva lehetséges útja

Írtunk már arról, hogy tulajdonképpen azért tértünk vissza a Homo­ródmentére, hogy részt vegyünk az Abásfalvát és Keményfalvát érintő Építészeti Fórumon, illetve elvégezzük az első SICVLICVM-plakettek kihelyezését.

Vannak itt kiválóan működő kapcsolataink, sőt nyugodt szívvel kijelenthetjük azt is, hogy az Élő Székelyföld Munkacsoport és Egyesületnek oszlopos tagjait és segítőit tisztelhetjük Gyöngyössy János és László János személyében, akik nem külsősként szemlélik a jelenségeket, hanem – mivel maguk is rendelkeznek hagyományos portákkal – részt vesznek a településképvédelmi tevékenységben, és jó példákkal járnak falustársaik előtt. Túl mindezeken, jó kapcsolatokat ápolunk a helyi civilekkel és a két falu közös unitárius egyházközségével. Úgy érezzük, hogy a szavak itt nem kapnak gellert, nem falra hányt borsóként működnek az „igék”, hanem mégiscsak van valamiféle konkrét foganatjuk. Hiszen meggyökeresedett immár, és lombosodik általuk a jót akaró szándék.
Homoródkeményfalva és Abás­falva valamikor egy fontos kereskedelmi útvonal mentén helyezkedett el, amely összekötötte Brassót a Szentkeresztbányán levő vasöntödével. Ma már a múlté ugyan az ottani vasművesség, de a létezett kapcsolatok hatása máig hatóan érződik. Mivel a két falu lakói közül sokan mészégetéssel és -kereskedéssel foglalkoztak, kiváló juh- és marhatartó gazdák is voltak, hosszú időn át fenntartották a szomszédos Szászfölddel ápolt kapcsolataikat, amelyek érthető módon a népi építkezésre, a tárgyi és a szellemi kultúrára, az életmódjukra egyaránt visszahatottak.
A félreeső mivolt okozhatta, hogy nagyrészt mindkét településen megmaradt a klasszikus falukép, s ha azt mondtuk Gyöngyössy mérnök úr szavait idézve, hogy Keményfalván mintegy 50 hagyományos bennvaló létezik, amely közül 10 úgymond sértetlenül maradt ránk, és további 20 viszonylag könnyen „visszaállítható” a régi formára, akkor Abásfalva esetében akár 80 szépen konzervált életszert is találunk, amelyek közül mintegy 40-ről jelenthető ki, hogy nem szenvedett el jóvátehetetlen módosításokat. A pontos szám meghatározásához nem elég a helyszíni szemle, egy minden részletre kiterjedő felmérésre lenne szükség. Nemcsak a házak, hanem a hozzájuk tartozó gazdasági épületek – csűrök, sütők, gabonások – is épségben megmaradtak, bár a funkcióvesztés miatt ezek karbantartása komoly anyagi és fizikai erőbefektetést igényel. Olyan „fölösleges” ráfordítás, amelyre csak a tulajdonosok töredékének van lehetősége. Egyrészt. Másrészt pedig az örökösök, a ma élő generációk tagjai közül sokan csak hétvégeken, úgymond pihenésre, kikapcsolódásra használják ezeket az ingatlanokat.

Jó példa a hagyományos formák megőrzésére. Korszerű funkció
Fotó: Simó márton

Kétfajta lakosságréteg – változó igény és igénytelenség

A hagyományos gazdálkodás formái ma megszűnőben vannak. Ami húsz éve még természetes volt, az ma már ritkaságszámba megy. A gépesítés, a föld- és állattámogatás rendszere teljesen átalakítja az életformát, még azok körében is, akik ragaszkodnak a családi, illetve a farmszerű gazdálkodás különböző formáihoz. Kevesebb ember művel több földet, és csökken a helyi népességen belül azok aránya, akik mezőgazdaságból kívánnak megélni. Többnyire a kétlakiság, a másutt történő, a városi munkavállalás, a külföldi vendégmunka jellemző és gyakori az aktív életkorú kontingens körében.
Abásfalván az unitáriusok lélekszáma 205, de közülük többen nem élnek itt életvitelszerűen, elszármazott falubeliek, ingatlantulajdonosok, akik itt fizetik az egyházi adót. A helyben élő unitárius magyarok száma 150 fő körüli, viszont él a faluban egy jelentős magyar cigány közösség, amely számszerűen jóval meghaladja az abásfalvi székely magyarok arányát. A hivatalos kimutatás szerint a 375 fő helyi lakosból 200-220 sorolható ehhez az etnikai csoporthoz. A magyar tudatú cigányság nem beszél semmiféle roma dialektust, büszke a magyar identitására, és a népszámlások alkalmával következetesen magyarnak vallja magát. Életvitelében viszont elkülönül. Az egyház szolgáltatásaival konfirmációkor, illetve a végtisztességtevés alkalmával kerül rendszerint kapcsolatba. Mivel a cigány magyarok nem rendelkeznek föld- és erdőterületekkel, az utazási szabadságnak köszönhetően általában külföldön vállalnak hosszabb-rövidebb időre munkát szerte az Európai Unióban.
Az utóbbi öt évben felerősödtek a faluban a civilek és a helyi közbirtokosság által kezdeményezett programok. A civilek egy része olyan fiatalokból áll, akik szüleik vagy nagyszüleik révén kötődnek ide, és nem sajnálják a közösségfejlesztésre szánt időt és energiát. Folyamatok kezdődtek, amelyek iránt azonban a roma származású lakosságréteg nem mutat semmiféle érdeklődést. Nem látni őket a falusi rendezvényeken. Talán kivételt képeznek a cigányzenészek – 15-20 fő –, akik olykor 4-5 felállásban is muzsikálnak, pénzért, vagy szociális alapon, helyi és környékbeli igényeket elégítenek ki, de alkalmanként a Székelyföld és Erdély távolabbi vidékein is fellépnek. A közegészségügyi körülmények azonban a muzsikálást is akadályozták az utóbbi egy-másfél esztendőben. Megfelelő irányítással kideríthető, hogy komoly dallamkincset őriznek, amely meg is szólal; néhány éve a Magyarandrásfalván élő Fodor Béla karmester-népzenekutató próbálja több-kevesebb sikerrel előcsalogatni belőlük a nemzedékek hosszú során át rájuk hagyományozott örökséget.
Az abásfalvi cigány magyarok közül többen különböző szakmákat sajátítottak el. Jellemző a társadalmi csoporton belül az összetartás, segítik egymást a munkavállalásban, csoportosan és célirányosan utaznak külföldre – az ilyen típusú munkavállalás a koronavírus-járvány idején is működött, működik jelen pillanatban is –, de túl ezen, köreikben erős a közösségi szellem, hiszen a családi építkezések alkalmával jelentékenyen segítik egymást. Nem számít ritkaságnak az a jelenség, amikor napok-hetek alatt kerül tető alá egy-egy általuk emelt új épület, amelyek majdhogynem magától értetődően, s mintha ez törvényszerű lenne, egy „modern” és tájidegen formakultúra jegyeit hordozzák magukon. Ennek az etnikai csoportnak az egyik része önként elkülönül ugyan, szegregátumot alkotva – az Almási utcában –, de tehetősebb tagjai szívesen vásárolnak ingatlanokat a központi településrészen, ahol aztán cunamiszerű beavatkozásokat eszközölnek, és nagyon rövid idő alatt szétfeszítik a megszokott és az építészek, a néprajzkutatók által oly sokszor emlegetett településképet. A következmények jelentékenyek, a visszaalakítás reménytelen a ma élő generációk élettartama idején. Ezeknek az „öntudatlan” beavatkozásoknak számos nyomát látjuk, ha járunk-kelünk az abásfalvi utcákon. Ilyen változtatásokra egyébként olykor a székely magyarok is képesek.
Hogyha nem alakul ki valamiféle párbeszéd a falu két jelentős rétege – a székely magyarok és a cigány magyarok között –, akkor kevés az esélye van annak, hogy a hagyományos formakincs töretlenül fennmaradjon, és akkor annak sem lesz létjogosultsága, hogy a hagyományos építészet jóvoltából állhasson rá Abásfalva a jövő iránt vezető pályára.

Csoda a Kis utcában

László János nagyvállalkozó már rég észlelte, hogy mi a teendő, ha konzerválni szeretné a faluképet: törekedni kell arra, hogy egymás szomszédságában minél több régi típusú bennvaló maradjon fenn. A felújításokat saját szülői házával kezdte. Úgy végezte a munkálatokat, hogy nyoma se látszódjék semmiféle beavatkozásnak. A megszokott, helyben fellelhető anyagokat használva dolgozott mindvégig. Úgyhogy a ház utcára néző falai, a kőből rakott kerítés és a kapu pedig olyan, mintha évi rendszerességgel elvégeznék rajtuk a soron következő apró – állag- és állapotmegőrző – javításokat, meszeléseket, olyanok az életszerek, mintha hosszú generációk óta megszokott tevékenységeket folytatnák bennük a lakók.
A tulajdonos nagy tisztelettel nyúlt az udvaron álló épületekhez. „Az Úr Isten segedelméből épült ez a ház ifjabb László Pál és Rebeka által 1868 ba” – olvasható az oromfalán, amely feliratot szintén nagy gonddal frissítettek 2015-ben. Ebben a házban látta meg a napvilágot 1875-ben id. László Gyula, aki több testvérével együtt lehetőséget kapott a taníttatásra. Igazgató-tanítóként működött Kőhalomban, ahol aztán családot alapított – felsége a bibarcfalvi Tordai Vilma volt –, és ott megszületett leánygyermekük, majd ifjabb László Gyula is, a majdani neves régész-professzor és képzőművész, a kettős honfoglalás elméletének kidolgozója, aki fölöttébb büszke volt ugyan szászföldi szülőhelyére is – szívesen emlegette, hogy benne van a Himnuszban az a hely: „…hol vár állott, most kőhalom” –, de ugyanúgy ragaszkodott Abásfalvához is, ahol gyermekként és felnőttként számtalanszor megfordult. László János elhatározta, hogy valamilyen formában – egy szobával, vagy bár egy sarokkal – emlékhelyet fog kialakítani a László-ősöknek. Az emlékállítás létrejötte még nem történt meg. Az utóbbi évek során azonban sor került több szomszédos ház megvásárlására és felújítására.
Nagy fájdalomként könyvelte el László úr, hogy a szomszédos házat, amelyet családi célokra, egyfajta hétvégi házként szeretett volna felújítani és szolgálatba helyezni, teljesen el kellett bontania. A bontást követően azonban ugyanabban a formában építette újra. Aztán további szerzeményekkel bővítve a Kis utcában levő „domíniumot”, arra gondolt, hogy idegenforgalmi célokra is hasznosíthatja alkalmanként, ha arra igény mutatkozik. Az egyik csűrben előadótermet alakított ki, kivetítővel, multimédiás eszközökkel, ahol vállalati tréning, csapatépítés, kisebb konferencia is tartható, de lehetőség van gyermekeknek szánt foglalkozások szervezésére is. A koronavírus-járvány előtti években voltak ide szervezett programok, az objektumok benne voltak az egyik általa üzemeltetett szálloda „extrakínálatában”.
Építkezési kedve a járvány idején sem torpant meg: az utca túloldalán újabb két hagyományos parasztház megvásárlására került sor, amelyekhez – emlékeztetve a hajdani formákra – Várday Zsolt építésszel filagóriát tervezetett és építtetett. Immár hat bennvalóval rendelkezik. Aztán kiderült, hogy nem is kell túlságosan győzködnie egyik rokonát, aki ugyanabban az utcában rendelkezik ingatlannal, és „ragaszkodó” módon, önerőből renovál. Ennek az lesz az eredménye, hogy tovább bővül a jövő számára megmentett és „felajánlott” házsor, amely ma már határozottan mutatja azt az irányt, amely kizárólag pozitív előjelű tartalmakkal bír. Több bennvaló esetében sikerült megtartani a régi formát, és sikerült új rendeltetést hozzárendelni az építményekhez.

Id. László Gyula szülőháza

Az ősök iránt érzett alázat és hűség mindenképp alkalmassá és érdemessé teszi ezt a „projektet”, hogy a SCVLICVM-csoportba befogadjuk első körben id. László Gyula szülőházát, amely így ebben a sorban a Gyöngyössy-féle keményfalvi bennvaló után a 00001-es sorszámot viselheti. Nem kell túl hosszú időnek eltelnie ahhoz sem, hogy ide visszatérjünk, hiszen van jelen pillanatban is egy-két zajló felújítás. A közbirtokosság is megvásárolt négy üres házat, amelyek közül a legrégebbit koncesszióba adta az Abásfalváért Kulturális Egyesületnek, hogy múzeumként, tájházként, ifjúsági központként újítsa fel és hasznosítsa. Ha nem is látványosan, de Abásfalván itt-ott már elkezdődött a jóirányú mentalitásváltás. „Több fecske is van.” Ennek örvendünk, és a következő időszakban a magunk eszközeivel mi is támogatjuk az itteni kibontakozást.

Simó Márton

: an accessible web community