Bánja-e a székely? (22.5.): Honnan hová?

Régi és új találkozása Homoródfürdőn

Kétségtelen, hogy az 1989-es rendszerváltás óta Parajd hosszú utat járt be. Amint azt korábbi riportunkban írtuk, jól láthatóan „szétfejlődött” a „régi” és az „új” központ. A korábbi főtér, amelyet akár „szakrális övezetnek” is nevezhetnénk, hiszen három felekezet négy temploma és a valamikor létezett polgári életformára emlékeztető, a múlt századforduló táján emelt néhány épület zárja körbe az egykori, ma parkosított piacteret, sikeresen emlékeztet egy letűnt korszakra, és megteremti annak jövőbe való átívelését. A bucsini elágazástól kezdődő új központi zóna, amely a mai valóságos „piactér” a kellő ízléssel kialakított butiksor révén, balra lekanyarodva az országútról megmutatja a két fő-fő attrakciót, amelyből a település él és prosperál: a bányát – pontosabban annak bejáratát – és a szabadtéri strandot. Ami aztán tovább következik – a rosszul elképzelt és mozaikosan megvalósított üdülőövezet –, az nem egyéb az építészeti paródiánál, amely esetleges anyag- és formahasználatával a dél-amerikai nyomornegyedekre, a favellákra emlékeztet, és egyáltalán nem kelti azt az illúziót, hogy itt üdülni és pihenni lehet.

A régi központot a meglévő és érzékelhető koncepció mentén tudta fejleszteni az önkormányzat, illetve az egyházak, és ehhez a hangulathoz jórészt képes volt illeszkedni e helyen a magánszektor is. Viszont, ahogy haladunk tovább az országúton és a bánya, illetve a fürdő felé kanyarodunk, egyre inkább érzékelhető az a fajta igénytelenség, amely túlnyomórészt a vállalkozóknak és az irányukban tanúsított hivatali engedékenységből eredeztethető. Semmiféle koncepció nem vezérli az itteni építkezéseket, minden tulajdonos igyekszik maximálisan kihasználni a telekadottságokat. Úgy tűnik, hogy mindent felülír a gyors haszonszerzési szándék. Pedig akár egy jól átgondolt terv mentén létrejöhetett volna egy olyan fürdőtelep, amely messze földön híressé teszi Parajdot az esztétikai és a fürdőélmény által egyaránt. Ahogy történt a szomszédos Szováta esetében, amely szintén a só és a sósvíz révén prosperál. Vagy úgy, ahogy történt Homoródfürdőn, ahol a borvízzel és a természeti, illetve a domborzati adottságokkal sáfárkodnak ügyesen. Érdemes megállni itt pár szóra és felidézni emlékezetünk mind a két székelyföldi üdülőhelyet.

Régi ház Parajdon

Nyilvánvaló, hogy a szovátai Telep azért lehetett sikeres építészeti szempontból, mert a 19. század utolsó harmadában 25–30 év alatt épült meg, olyan vállalkozók és építészek jóvoltából, akik akkor képesek voltak hasznosítani a helyi kivitelezési, anyag- és formahasználati hagyományokat, a közelben fellelhető anyagokat. Szovátafürdőn ölt testet, csúcsosodik a hagyományos székelyföldi építészet, ezek közül is a Maros- és Udvarhelyszéki népi stílus. Számottevő eredménnyel járt a jeles marosvásárhelyi városépítő polgármester, Bernády György ottléte – a Bernády-villa ma is etalonnak számít –, és a letűnt Osztrák–Magyar Monarchia ódon báját a birtokba lépő új tulajdonosok és ingatlankezelők sem tudták, de nem is akarták megbontani az impériumváltást követően. A két világháború között is töretlenül fejlődött a szovátai fürdő. Nyilvánvaló, hogy bomlasztóan hatott a létezett szocializmus idején felépült szállodasor, amely úgy viselkedik, mintha nagyipari futószalagra helyezné az üdültetést és a gyógykezelést. Nagy szerencse, hogy ezek a monstrumok a fürdőövezet szélén helyezkednek el. Az 1989-es fordulat után itt is jelentős épített bűnöket követett el a magántőke, de a sok apró beavatkozás nem annyira vészes. A központi övezet, a heliotermikus tó és az arculatot formáló jellegzetes épületek ma is dominánsak, gazdag a növényzet és a kifogásolható építmények akár úgy is felfoghatók, mint eltávolítható szennyeződések.

Szováta. A Bernády-villa az 1940-es években                                                     KÉPESLAP

A másik imént említett és viszonylag közelben elhelyezkedő példa Homoródfürdő. Szerencséje, amelyből valós erényt kovácsoltak az újabb demokrácia idején, hogy az épületek többsége és a terület jelentős hányada egyetlen vállalkozás tulajdonába került. Érvényesíteni lehetett egyfajta vezérlevet, amely igényli a „tájbarát” építészek alkotókedvét, hogy bebizonyítsák, akár egy főútvonal mentén, alig néhány hektárnyi területen is lehet olyan komplexumot kialakítani, ahol négy évszakos üdültetési tevékenység folytatható anélkül, hogy a zsúfoltság látszatát keltenék.

Ezek a szép és jó példák egyáltalán, vagy csak nagyon keveset hatottak a Parajdon építkezőkre. Talán parkosítással, bizonyos színek és anyagok betiltásával lehetne valamit „igazítani” az összhatáson, de ahhoz, hogy valóban „élhető” fürdő- és üdülőövezet jöjjön létre több évtizeden át tartó következetességre és erős kézre lesz majd szükség. A szigor által a helyiek és a mindenkori vendégek csak nyerhetnek. A gyógyászati potenciál megfelelő szintjének kialakításához esztétikai érzék és környezetbarát hozzáállás is szükséges. Így lesz a hely igazán emlékezetessé és így válik teljes értékűvé. Ha túllépünk az idehonosodott balkáni igénytelenségen és a merkantilista szemléleten, eljuthatunk abba a kegyelmi állapotba, amikor a székely ember felmutathatja önnön építészeti zsenijét. Mert van ilyen. Főleg akkor, ha hiszünk benne, ha engedjük kibontakozni azt a teremtésvágyat, amely valóban a miénk, még akkor is, ha az arctalannak hitt technicista és posztindusztriális 21. században járunk, amely azonos stílusjegyeket kíván felmutatni minden délkör mentén.

Szováta télen, 1941                                                                                                               FOTÓ: FORTEPAN

Az ezredforduló idején – 2001 augusztusában – Sepsiszéki Nagy Balázs még viszonylag élénk gazdálkodásról számolhatott be. Az eltelt húsz esztendőben jóval szerényebbé váltak itt is a szántóföldi növénykultúrák. A burgonya és a gabonafélék termesztése visszaszorulóban. Sokat elárul például gyümölcstermesztésről, hogy – bár léteznek bőven háztáji kertek – a határ 9643 hektárnyi mezőgazdasági összterületéből mindössze 2 hektáron található telepített gyümölcsös. A községközpont 3500 főnyi lakossága– leszámítva a tömbház-lakókat, a lakóingatlannal és földbirtokkal nem rendelkezőket, illetve a valamilyen foglalkozás gyakorlása végett betelepedetteket – összesen 1444 családi gazdaságot tart fenn. Ezek közül 116 rendelkezik valamilyen céges formával. Összesen 9 farmszerű gazdasági egység működik, amelyek közül egy foglalkozik jelentősebb területen növénytermesztéssel.

Újdonság az ezredforduló óta, hogy a 2001/1-es törvénnyel visszakerültek a tagsághoz a közbirtokossági területek, ami Parajd esetében 1303 hektár. Ez nem számít túl jelentősnek, hiszen a jóval kisebb népességű Alsósófalvának ugyanekkor 1272 ha, Felsősófalvának 906 ha közbirtokossági erdő- és legelőterülete van. Korábban, ha erdei munkát, fakitermelést vállaltak a parajdiak, azt többnyire nem a saját területükön végezték, hanem a szomszédos Marosszéki Közbirtokosság területén, illetve más sóvidéki és gyergyói települések erdőségeiben. A múlt század elején a fakitermelési és faipari fellendülést a vasút közelsége segítette, illetve a kiépülő kisvasutak is a szállítás megkönnyítése végett épültek ki abban az időszakban. A fakitermelést- és feldolgozást többnyire más vidékekről származó, kolozsvári, illetve budapesti cégek végeztették a bérelt, vagy árverésen elnyert, tarvágásra szánt területeken. Ezek a vállalkozások nem minden esetben voltak sikeresek. A Haffner-féle gyufagyár Kolozsvárról telepedik Parajdra és 1866-tól 1899-ig működik itt; a gyár fénykorában – az 1880-as évek közepén – 100–120, felbomlása idején 40 dolgozója volt. A gyáralapító fia Kolozsvárra költöztette vissza az üzemet, ahová 35 környékbeli szakembert vitt magával.

Régi és új találkozása Homoródfürdőn

Nem sikerült falvakra lebontva friss adatokat szereznünk a haszonállatok számáról. Ebben az évben – az öt településen, beleértve Bucsint (itt napjainkban 3 családi gazdaság működik), Békástanyát (48), Alsósófalvát (610) és Felsősófalvát (550) is – 1107 szarvasmarhát, 5578 juhot, 556 kecskét, 572 sertést és 114 lovat tartanak. Két évtizeddel ezelőtt – a 2001 januárjából származó adatok szerint – Alsósófalván 298 szarmasmarhát, 203 lovat és 1423 juhot számoltak, Felsősófalván 235 szarvasmarhát, 123 lovat és 960 juhot, Békástanyán 124 szarvasmarhát, 25 lovat és 63 juhot, ugyanakkor a községközpontban 274 szarvasmarha, 231 ló és 1220 juh volt a gazdák tulajdonában. Ennek alapján – számoljuk csak azt a három haszonállatot, amelyre vonatkozóan mind a két időpontból létezik megbízható adat – 2021-ben a marhafélék száma 931 (18,9%-os növekedés), a lovaké 582 (80%-os csökkenés), a juhoké 3666 (52%-os növekedés). Húsz évvel ezelőtt egy 46 ágyas szálloda és 250 kiadható vendégszoba állt rendelkezésre. A koronavírus-járvány előtt a becslések szerint Parajdon egyazon időben 1100 vendéget tudtak elszállásolni. Folyó év júniusában a Turisztikai Minisztérium által engedélyezett és minősített, turistáknak kiadható ágyak száma 1636 volt. A vendéglátósok azonban enyhe, alig 20%-os kihasználtságot említenek ezekben a napokban. Jobbára hétvégeken élénkül fel kissé a forgalom, de még a vakációs időszakra jellemző telítettségnek nyoma sincs. Nincsenek jelen a nyugati, a magyar és a belföldi látogatók kontingensei sem. Az egyszerű üdülni vágyok, de a gyógykezelés céljából érkezők száma is szerény. A járvány utáni óvatosságot még tetézte a május és folyamán mindvégig kitartó esőzés és a szokatlanul hűvös időjárás.

A járvány nem okozott elszegényedést

A polgármesteri hivatal illetékes osztályán arról is érdeklődtünk, hogy az idegenforgalom drasztikus visszaesésén túl még milyen nehézségeket okozott a 2020 márciusa és 2021 májusa között járvány? Voltak-e, vannak-e tartós szociális problémák? Hiszen községi szinten 1200 fő lehet a roma lakosság száma, Parajdon 800 lélek körül – az össznépesség mintegy 20% –, akik nyelvileg és kulturálisan nem különülnek el teljesen. A gáborcigányok közössége zárt, tagjainak egy része – 59 fő – a saját dialektusát határozta meg, amikor anyanyelve iránt érdeklődtek a kérdezőbiztosok a korábbi népszámlálás alkalmával (2011). A vallásuk is sajátos, általában valamelyik újkeresztény kisegyház híveinek vallják magukat. A „házicigányok” a községközpontban két csoportja különböztethető meg, magyarajkú, református és római katolikus vallásúak, bár a hitüket nem gyakorolják olyan rendszerességgel, mint a magyar többség. Általában a keresztelési és a temetési szertartásokat igényik a lelkészektől. Lakóhelyüket illetően is részben külön élnek a Baromtér, a Cigány és a Bábirkó utcákban, illetve a Bánya utca Alsósófalva felőli végében. Az öntudatos és munkaszerető rétegük felelősségteljesen él és dolgozik, általában Magyarországon és Nyugat-Európában vállal szezonálisan munkát, amelynek az évek során az lett az eredménye, hogy egyre nagyobb, ám igénytelen kivitelű családi házakat építenek és viszonylag rendezett életmódot folytatnak, nem okoznak konfliktushelyzeteket a községben. Egy kisebb csoportjuk idehaza végez különböző alkalmi munkákat, de a hagyományos kézműves foglalkozások gyakorlása körükben már nem jellemző. Főleg a mezőgazdaságban és az építőiparban igénylik a munkájukat. Az évek során az alanyi jogon vagy rászorultság alapján kiutalt segélyezések száma érezhetően megcsappant: 2016–2017-ben 215 család kapott szociális támogatást, 2018–2019-ben 140, 2020–2021-ben pedig 90 család. Aki tehette a járvány idejét is munkával töltötte, és a fokozott óvatosság kedvezett, hiszen az utazási korlátozások következtében, aki tehette több hónapon át tartózkodott külföldön.

Az egyik kiválóan működő tevékenységi terület az építőipar volt 2020-ban, és az is maradt ebben az évben is. A vendégek elmaradtak, és a vendéglátóhelyek tulajdonosai hozzáláttak a felújításhoz. Ilyen szempontból nyert is a község, hiszen magasabb minőségi követelményeknek képesek eleget tenni. Az építkezési hajlandóságot jól szemléltetik a kiadott engedélyek: 2017-ben községi szinten 14, 218-ban 18, 2019-ben 13, 2020-ban 14, idén 13 építkezést engedélyezett a helyi önkormányzat. A községben van becsülete a székelykapuknak – erről meggyőződhetünk egyszerű szemlélődés révén is –, de ezt hangsúlyozta Nyágrus polgármester és Szász Tibor András felsősófalvi református tiszteletes is . Parajdon 48, Felsősófalván 13, Alsósófalván 67, Bucsinban 1, azaz községszinten összesen 129 darab van belőlük.

Megőrizhető-e? Alakítható-e megfelelően a településkép?

Nyágrus László polgármester elmondja, hogy az „új idők” sok változást hoztak. Rosszat és jót egyaránt. „Annak idején sokat töprengtem magam is azon, hogy milyen kaput készíttessek a saját házam elé? A székelykapu mellett döntöttem. Egy ilyen hibrid-településen azonban ez ma már nem várható el. A komfort, a feltűnési vágy, egymás utánzás is komoly tényező. Akikben benne él az őseink, a hagyományaink iránti tisztelet, az minden bizonnyal ragaszkodik a szép és autentikus formákhoz. Én úgy látom, hogy a fiatalok közül is többen így gondolkodnak. A község rendezési terve is a hagyományokhoz igazodik, három háztípust ajánl, amelyek elfogadhatók. Ha nincsenek is Parajdon épen megmaradt hagyományos utcák, házsorok, de van egy-egy kiemelkedő szépségű régi ház és porta. A Zsögödi falurészben például, de vannak ilyen részek Alsó- és Felsősófalván egyaránt. Ami ez idáig nem sikerült a korábbi vezetésnek, az a tájház.”

Van a művelődési házban egy több ezer darabos néprajzi gyűjtemény. Ugyanitt, de magánembereknél is fellelhetők a bányászat korábbi tárgyi emlékei, amelyek muzeális értékkel bírnak. Nyilvánvaló, hogy fontos a sókészlet és annak bányászása, illetve hasznosítása, és ugyancsak fontos, hogy legyen a bányászatnak is egy kis múzeuma. Ahogyan a fafeldolgozás múltját is fel lehet idézni, illetve azt a szőttes- és varrottas-kincset, amely magángyűjteményben, történetesen Kelemen Magdolna nyugdíjas pedagógus jóvoltából maradt fenn. Írásunk keletkezése idején marosvásárhelyi ismerősünk hívta fel a figyelmet arra, hogy a kultúrház és a református templom közelében áll még az a régi ház, amelyben Áprily Lajos és szülei éltek egy ideig. Akár ide is el lehetne helyezni egy emléktáblát, a költő legendáriumát bővítendő. A tájházat pedig ki kell választani a még meglévő régi épületek közül, talán meg lehetne valamelyiket vásárolni, de az sem ártana az ügynek, ha könnyen látogatható üres telekre – amennyiben sikerül egyet megszereznie az önkormányzatnak – olyan hagyományos épületet emelnének, amely a múzeumi funkciók mellett élettel telt foglalkoztató-házként is működhetne. Az szándék megvan. Itt is lehet úgy alakítgatni a folyamatokat, hogy képesek legyünk minél többet meríteni a múltból és megtartva felmutatni azt a jövő nemzedékek és a mindenkori idelátogatók számára.

Simó Márton

: an accessible web community