Bánja-e a székely? (22.2.) – Alsósófalva utcáit járva

Alsósófalva távlati képe - Simó Márton felvétele

Egyike a leginkább hagyományőrző falvainknak Udvarhelyszéken. Akik távoli vidéken élnek, azok is évente bár egyszer „megfordulnak” a településen, hiszen a farsangtemetés élő hagyománya mindig tömegeket vonz, illetve igen erős a mediatizálása is. Túl ezen azonban évente több alkalommal öltik magukra a helyiek a népviseletüket, olyan közösségi alkalmakat teremtenek, amelyeken a viselet mellett „használatba” veszik népdalaikat és hagyományos táncaikat is. A szellem talán segít abban, hogy a forma megmaradjon, kialakuljon az a modor, amely az itteni ember lelkivilágát fogja tükrözni a 21. században és üzen a később jövő alsósófalviaknak és a kinti világnak is.

Még a koronavírus-járvány sem akadályozta meg teljesen az ittenieket, hiszen tavaly február 26-ra, idén pedig február 17-re esett hamvazószerda, Ilyés, azaz a farsang vidám temetési szertartása, s a 2020-as programot még a fenyegetettség kezdete előtt, a 2021-est pedig egy „kegyelmi” időszakban lehetett megszervezni, amikor bizonyos óvintézkedések betartásával, kisebb tömeg jelenlétében, némi távolságtartással tarthatták. Mind a két alkalommal jelen voltunk, sőt az is elmondható, hogy ha nem is folyamatosan, de azért hosszú évtizedek óta figyelemmel követtük, követjük Ilyés vissza-visszatérő búcsúztatását, és így – személyesen, vagy a média jóvoltából – minden évben legalább egy alkalommal bepillantunk a faluba, annak életébe, amikor körbejárunk annak utcáin.

A római katolikusok kápolnája – úton-útfélen építőanyagokat látni, egyértelmű az építkezési kedv

Teljesen természetes, hogy komoly infrastrukturális fejlesztések zajlottak itt is, hiszen a jó községvezetéstől elvárják, hogy megfelelően pályázzon és lobbizzon forrásokért, s mihelyt segítségükkel megépülnek a „kényelmi funkciók”, mindjárt látható az életmód változása is. Ehhez minden utca, illetve minden család hozzárendeli a maga „önrészét”, amely az életszerek látványos változása révén tükröz. Az épített örökség – a gyakori tűzvészek ellenére – itt is hagyományos volt. Napjainkban azt tapasztalni, főleg akkor, ha csak bizonyos időközönként térünk ide vissza, hogy nincsen túl nagy becsülete a hagyományosnak.

A református templom és a parókia

A településkép folyamatosan és visszafordíthatatlanul változik

Amint arról a korábbiakban már írtunk, Parajd község, de Udvarhelyszék más települései esetében is, dacára a katasztrófáknak, mindig a hagyományos nyersanyagok és formák használatával építkeztek az itteniek, hiszen az életmód nem, vagy csak alig módosult. Többnyire állattartásból és földművelésből, illetve famegmunkálásból tartották fenn magukat az alsósófalviak elődei. A sókitermelésben való részvétel soha nem volt annyira jelentős, hogy a bányászok látványosan – anyagilag és szellemileg – elkülönültek volna a többi lakostól, ide más gyökerű, vagy esetleg más nemzetiségű iparos- és hivatalnokréteg sem telepedett Erdély vagy Magyarország más részeiből. Elmondható az is, hogy a múlt század utolsó harmadában, 1970 után, amikor kezdetét vette a közeli városok iparosítása, részben Szovátán, de főleg Székelyudvarhelyen, a kétlaki életmód sem okozott akkora változásokat, mint a rendszerváltás utáni időszak, főleg az a periódus, amely az Európai Unióhoz való csatlakozásunkat és a munkaerőpiac liberalizációját követte.

Hagyományos porta

Korábban főleg Magyarország irányába áramlott a munkaerő-fölösleg, ám mihelyt megnyíltak a határok, a nyugat-európai országok, egyre többen keresték ott a boldogulásukat. Néhányan a kitelepedést választották, de általában csak időszakos a külföldi munkavállalás, amelynek az a célja, hogy a benne résztvevők viszonylag rövid idő alatt megszerezzék azokat a forrásokat, amelyek elégségesek az otthonteremtéshez, a különböző tartós fogyasztási cikkek beszerzéséhez, illetve segítségükkel elkezdhető valami olyan tevékenység, amely a továbbiakban megélhetést biztosít. Ezek a szakmák már nem annyira a mezőgazdasághoz, hanem valamilyen ipari tevékenységhez, esetleg a szolgáltatásokhoz kapcsolódnak.

Két korszak, két különböző ízlésvilág találkozása

Nyilvánvaló, hogy az életmód, az életvitel viszonylag gyors módosulása az igények megváltozását okozza. Hogyha korábban a tevékenység jórészt az udvaron, a lakóház környezetében, illetve a határban zajlott, ahhoz itt is kiválóan megfelelt egy viszonylag szerény lakófelület, amely két- vagy háromosztatú, esetleg alápincézett ház volt. Annál jóval impozánsabb méretű csűr zárta az udvarokat, amelyet – amikor lehetőség volt rá – az utcával párhuzamosan építettek. Az egyéb gazdasági épületek – gabonás, tyúk- és disznóól, fásszín és fafeldolgozó műhely – is elveszítették korábbi szerepüket és formájukat.

Új vektorok mozgatják a helyi gazdaságot

Az ezredforduló környékén (2001 nyarán) végzett itt helyszínbejárást Sepsiszéki Nagy Balázs, aki megbízható adatokat közölt a Székelyföld falvai a huszadik század végén című munkájában. Abban az időszakban még továbblendítette a gazdálkodást a birtok-visszaszolgáltatás és az idősebb nemzedékek hozzáállása. Elsősorban a kisgazdaságok voltak túlsúlyban. Akkor 298 szarvasmarhát, 203 lovat, 1423 juhot tartottak. Volt havasi és hazajáró csordája a falunak. Ebben az évben már nincs helyi marhacsorda, „kinnháló” legelőn, a siklódi határban mintegy 30, a havasi legelőn 190 marhát legeltetnek. Ettől az évtől a juhtartók már csak egy majort tudtak megfogadni. Ennek oka részben a szakemberhiány, részben pedig az állománycsökkenés és a vadak garázdálkodása. A fiatalabb munkavállalók közül többen a nemzetközi fuvarozásban dolgoznak; akik az építkezéshez kapcsolódó szakmákat ismerik, azok többnyire hazai nagyvárosokban vállalnak munkát, de többen külföldre is eljárnak közülük. Ezt a szegmenst nem érintette túlságosan a koronavírus-járvány. Ráduly Jolán tanítónő, közművelődés-szervező, helyi kötődésű, évtizedek óta tanít az itteni iskolában, jól ismeri a viszonyokat, elmondja, hogy mintegy 50 felnőtti életpályája kezdetén álló fiatal honosodott meg a faluban, önerőből, vagy szülői segítséggel építkeztek, nekik köszönhető a település vitalitása, és a növekvő gyermekvállalási kedv már a beiskolázási adatokban is megmutatkozik.

Farkas Attila szociológus, vállalkozó (Archív, 2016)

Farkas Attila Alsósófalváról származó fiatalember, miután befejezte a Sapientia EMTE-n végzett tanulmányait, nekivágott a világnak. Következetes székely lévén, kezdettől fogva tudta, mit akar: dolgozni ment, hogy pénzt keressen. Nem akart kint ragadni, nem akart felszívódni, beolvadni sem a nagy világtégelybe, hanem nyitott szemmel járt az Egyesült Államokban, Kanadában és Angliában. Tapasztalatait lejegyezve egy olyan keresztmetszetet mutatott fel, amely egyszerre leleplez, bátorít, félreértéseket tisztáz, hamis közhelyeket oszlat el, és bátorítást ad azon sorstársaknak is, akik még dilemmáznak: külföldre menjenek-e, vagy maradjanak itthon.

A visszatérése után megjelent kötetében (Az a csodálatos külföld. Csíkszereda, 2015) így fogalmaz: „Mindig egy konkrét céllal, meghatározott, rövid ideig mész külföldre: pl. egy telket vagy egy autót szeretnél vásárolni, arra gyűjteni. Amikor a célt eléred, a kör bezárul, hazajössz. Ez egy láncszem. S így kapaszkodik egyik a másikba.” Hazatérése után – bár szülőfalujához is nagyon ragaszkodott – Csíkszeredában telepedett le, amelyet az általa végzett munka jellege, de a családalapítással járó kötöttség is motivált. Az ő pozitív példáját lehetséges mintaként említjük, amelyet nemzedékének számos falubeli tagja követendőnek és követhetőnek tart.

Készül a kenyértészta – Parajdi Kálmán Endre felvétele

Mivel az utóbbi évtizedekben felnőtt generációk, akik immár a fogyasztói társadalomban szocializálódtak, és onnan vett mintákat követnek, nem a szüleik, vagy nagyszüleik által választott „lassú” utat követik, ahol gyakori volt a generációk együttélése. Igyekeztek, igyekeznek viszonylag rövid idő alatt „leválni” az elődökről, és függetlenedve követik azokat az életviteli mintákat, amelyeket maguknak elképzeltek, illetve „élményként” szereztek és célként, példaként maguk elé tűznek ki. Nyilvánvaló, hogy ezek már trendi igények és a fogyasztói kultúrára alapozódnak. Az aktív élet valahol másutt zajlik, az udvar elsősorban autók és haszongépjárművek tárolására szolgál. A kényelmi igények mentén kialakított lakófelület pedig semmiben nem különbözik attól, amit különböző katalógusokban látni lehet, illetve attól sem, amelyre a Nyugaton eltöltött időszak alatt rálátásuk nyílt. A szabadidő eltöltése a lakásban történik, ahol úgy a felnőtteknek, mint a gyermekeknek külön-külön élettér áll a rendelkezésére, amely magas fokú gépesítettséggel, mindenféle szofisztikált eszközzel és becsatornázottsággal bír. Ez már itt is a technikai függőség állapotát jelzi, amikor az elektromos áramért, a vízért, a szennyvízért, a telefonért, a világhálóra való csatlakozásért fizetni kell, és a vidéki ember, aki egyfajta kis- vagy kertvárossá alakította a környezetét, többnyire immár egyszerű fogyasztó. A mezőgazdasághoz kapcsolódó tevékenységek igen sokat veszítettek korábbi szerepükből. A „kultúrtáj” gyakorlatilag pihen. Mindössze a határ kis százalékát művelik, az is jórészt takarmány, kevés gabona előállítására szolgál, illetve jelentős a legeltetésre használt terület is.

Faluközpont a világháborús emlékművel és a szövetkezeti bolttal

A faluban található középületek egy része – templom, parókia, iskola – a korábbi, a létezett Osztrák-Magyar Monarchiát, az egykori Magyarországot idézi, annak ízlésvilágot örökíti át. Ehhez kapcsolható az iskola szomszédságában elhelyezkedő, községi tulajdonban levő egykori jegyzői lakás is, amely ma részben tájház, ám plusz funkciója is van: egyik szobájában a falu jeles szülöttéhez, a Sükösd Ferenc (1933-1972) képzőművészhez kapcsolható kép- és dokumentum-gyűjteményt mutatja be a látogatónak. A kultúrház mai külleme viszonylag elfogadható, jól illeszkedik a miliőbe, egyfajta átmenet a hagyományos építészet és a szocreál között. Az új orvosi rendelő, amely a központi rész egyik meghatározó objektuma már az EU-konform stílustalanság jegyében valósulhatott meg. A fő teret a világháborús hősök emlékműve és a szövetkezeti bolt szocializmusból visszamaradt tömbje uralja. Ide el lehetett volna képzelni olyan építményeket, amelyek minta gyanánt is szolgálhatnának, illetve össze nem téveszthető karaktert adnának Alsósófalvának. Ilyen szempontból a központ magánházai sem képeznek, nem tükröznek helyi értéket, forma- és anyaghasználatukban a kozmopolita tobzódás szkizofréniája köszön általuk vissza, amely gyorsan idegenné képes varázsolni az életteret. Ennek ellenére vannak még itt olyan kapaszkodók, amelyek által visszahozható, megteremthető Alsósófalva középületi, közösségi és térhasználati karaktere.

A tájház

Beépülnek-e a hagyományok a lelkekbe?

Mivel egy különlegesebb időszakban látogattunk most a faluba, a pünkösd előtti napokban, épp zajlott a XVII. Hargitai Megyenapok keretében a Tájházak Hete, amelyhez az alsósófalvi gyűjteményt fenntartó pedagógusok és a civilek is csatlakoztak. A program koordinátora a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont volt, és minimális megyei és helyi önkormányzati támogatással, de annál nagyobb lelkesedéssel sikerült igen tartalmas kínálatot összeállítaniuk és megvalósítaniuk.

A szeszélyes időjárás itt némi engedményeket tett aznap, megkímélte a szabadban tevékenykedőket az esőtől. A vendégek fogadását követően a résztvevők megtekinthették a hagyományos kenyérsütés előkészületeit Kacsó Melinda és Levente portáján. A jelenlevők nem csak a kenyértészta elkészítésének folyamatába, a dagasztásba és a kelesztésbe tekinthettek bele, hanem mindjárt meg is kóstolhatták a szomszédság által sütött friss kifliket. Mivel az iskolában erre a napra „fellazították” a tanítást, a gyermekek osztályonként ellátogathattak a tájházba, ahol ismerkedhettek a régi életforma, a népi mesterségek kellékeivel, megtekinthették Sükösd Ferenc néhány alkotását. A tájház udvarán népi gyermekjátékokat mutattak be, illetve elpróbálhatták a hesspávázást.

Hesspávázós kellékek készülnek

A felnőttek és a gyermekek meglátogatták Pál Lídia viseletkészítő műhelyét, megtekinthették a gyűjteményét, ugyanott pedig közösen – a felnőttek irányításával – elkészíthették a hesspávázás kellékeit – koszorút, csákót, koronát, zászlót. Később bárányvágás és -nyúzás következett, majd délután 4 óra tájt, amikorra kisült, meg lehetett kóstolni a házikenyeret. A továbbiakban a megmaradt kenyér és a báránypörkölt elfogyasztása Sándor Ella és Szilamér udvarán történt meg, akik ezúttal betekintést biztosítottak abba a munkafolyamatba, amely náluk zajlik. A házaspár megvásárolt egy üresen álló házat, amelyet igyekeznek szakszerűen felújítani és úgy bővíteni, hogy megmutatkozzanak annak építészeti értékei, de ugyanakkor olyanná varázsolnák, hogy elégítsen ki mindenféle mai igényt. Nem a vendéglátás céljaira, hanem saját maguk számára csinosítgatják a lakókörnyezetüket. Úgy tűnik, hogy sikeresen és jó ízléssel, bár a végeredmény még nem látszik teljesen. Érdemes lesz ide visszalátogatni pár hét múltán, vagy majd a következő farsangtemetés alkalmával kell vetni rá egy pillantást, mert a „menet” elhalad a kapu előtt.

Pál Lídia szőttesei és varrotasai

A hesspávázás a Sóvidékre jellemző népszokás

Alsósófalván ez úgy történik, hogy rendszerint egy-egy osztály tanulói, akik jó előre összebeszélnek, megszervezik a csoportot, és próbát tartanak. A szokás egyébként Felsősófalván és Parajdon is él, illetve élt a legutóbbi időkig. Időnként elmarad, de aztán frissülten folytatódik. Gyakran a szülők, illetve a pedagógusok segítségével és biztatására kezdeményezik maguk a gyermekek. A kellékek előállításában a szülők, a tanítónők is segítenek. A királynak koronát, más esetben cukorsüveg alakú csákót, a lányoknak pedig fehér virágkoszorút vagy pártát készítenek. Korábban valamennyien népviseletbe öltöztek, bár a „király” esetében ma elfogadott a megfelelő sötét öltöny is. A „ludak” rúdra kötött szőttes törülközőt vagy díszes szervétet visznek magukkal zászlóként. Pünkösdvasárnap (korábban hétfőn, másodnapján) reggel összegyűlnek valamelyikük házánál, ahonnan a falu bejárására indulnak. Addig járnak, míg bírják hanggal, s amíg az idő engedi. Régebb csak az első harangszóig tartott a felvonulásuk. Az élen a király halad, bal oldalán a királynő, mögöttük a koszorúslány, majd két sorban a zászlósok. A hesspávázás szertartása során eléneklik a tizenkét strófából álló, erre az alkalomra használatos éneket: „Hess páva, hess páva/ Királynő pávája/ Ha én páva volnék,/ Jó reggel felkelnék.// Jó reggel felkelnék,/ Folyóvízre mennék,/ Folyóvízre mennék,/ Folyóvizet innék.// Szárnyam csattogtatnám/ Szép tollam hullatnám”… A hesspávázók énekére valaha minden háznál kinyíltak az ablakok és a kapuk. Napjainkban inkább a szülők és a szélesebb rokonság mutat élénk érdeklődést. A felnőttek odaléptek, magukhoz hívták a királyt, majd átadták az adományokat. A király megköszönte: „Köszönöm hálásan, hogy, így ellátának,/ Hogy üres marékkal el nem bocsátának.” A begyűlt pénzösszeget a végén elosztják, majd közös játékkal zárják a napot. „A játék eredetére több magyarázat van. Legelterjedtebb az, hogy a hesspávázás a sójoggal volt kapcsolatban. A szájhagyomány szerint a sófalviak sójogi panaszukkal Mária Terézia császárnőhöz fordultak, aki fogadására és jóindulatának megnyerésére öltöztették a gyerekeket hesspávázóknak. A játéknak régen párosító funkciója is volt, ez napjainkra megszűnt, a gyerekek kedvtelésből járnak hesspávázni, de ez is nagy élményt jelent számukra”- írja tanulmányában dr. Barabás László néprajzkutató. Korábban pünkösdhétfőn tartották, de egy ideje áttevődött vasárnapra. Mi a tájház udvarán tartott próbán vettünk részt, a játék és a felvonulás folyamatának részleteit az elhangzottak alapján, meg Ráduly Jolán helyi tanítónőtől, illetve Kelemen Magdolna parajdi nyugalmazott pedagógustól tudtuk meg. Ebben az évben Parajdi Kálmán Endre felsősófalvi lakos, aki programszervezéssel és vendéglátással is foglalkozik, Alsó- és Felsősófalván, valamint Parajdon figyelt meg és fényképezett hesspávázó gyermekeket, akik részben az ilyen szokást-éltető rendezvények jóvoltából, meg szülői biztatásra kapnak kedvet e szép hagyomány folytatására. És ez csak egyike az élő hagyományok sorának. Tőle kaptuk a felvételeket.

Hesspávázók 2021-ben – Parajdi Kálmán Endre felvételei

A tájházas programon most, május 19-én 63 gyermek vett részt, és összesen 55 felnőtt, szülő, pedagógus és más-más településről érkezett vendég, akik vitték a hírt és az élményeket, hogy lehet, kell, és érdemes.

Ha minden jól alakul és végleg megszabadulunk a koronás vírustól, ha nem lesz negyedik hullám, akkor kiváló alkalom kínálkozik hamarosan az együttlétre, hiszen az alsósófalviak lesznek a házigazdái a tavaly elmaradt IV. Sóvidék Népviseletben nevet viselő találkozónak, amelyen a régió küldöttségei vesznek részt. Ugyanakkor sor kerül a helyi gyűjteményként itt maradó Őseink viseletben című fotókiállítás létrehozására is.

Erről a faluról – dacára a látványos változásoknak – elmondható, hogy nincsen olyan súlyos formai rendetlenség, amilyen másutt tapasztalható. Hogyha megmarad az egészséges hagyományőrzés, ha az emberek lelkükben őrzik a szellemi örökséget, akkor előbb-utóbb lesz annak valamiféle kisugárzása az építészeti igényességre is, marad olyan megtestesülő hatása itt, amely karakteresen visszahat a stílusra, amely által önmagáról képes üzenni a 21. századi székely falu, de úgy, hogy mindvégig a maga külső és belső értékeiről közvetít a képi formák által. Mert így megmaradhat az értékes és sajátos épületek által a székely lélek, a sajátos sóvidéki szellem egy-egy szelete.

A külön meg nem jelölt felvételeket a szerző készítette. Az archív fotók a tervezett kiállításhoz gyűjtött anyagból valók.

Simó Márton

: an accessible web community