Amikor hozzáláttunk a riportsorozat megírásához, határozottan kijelentettük, hogy a ha­gyományos falusi településképpel, annak vál­tozásaival, az ud­var­hely­szé­ki községek, falvak és tanyák népi építészetével, anyag- és for­mahasz­nálatával, a vidék életének ábrázolásával kívánunk foglalkozni. Ez rendben is volt mindaddig, amíg el nem jutottunk a két városiasodó községig – Máréfalváig és Fenyédig –, amelyeknek társadalmi-gazdasági életét Székelyudvarhely közelsége nagyban alakítja és befolyásolja, illetve Ká­pol­nás­fa­lu­ig, amely hajdanán város volt, aztán a sorban következett Szent­egy­há­za, „a legmagasabban fekvő székelyföldi (kis)város”, a maga két jelentősebb részével – „város” és „falu” – és két kisebb „telepével”, Ho­mo­ród­für­dő­vel és Lövétebányával.

Elég furcsán alakult a település „rangja”. A régi Szent­egy­há­zas­fa­lu Ká­pol­nás­fa­lu­val együtt alkotta hajdanán Oláhfalva városát (1876-ig), majd külön Szentegyházas-Oláhfalu lett (1899). Az új „város-időszak” 1968-tól vette kezdetét, amikor idecsatolták Szent­ke­reszt­bá­nyát. Ez a vaskohászat és a -bányászat kibontakozásának, fejlődésének korszaka, amely 1984-ben a helyi ércbányászat leállítása után azonban megtorpant, és a fordulat után majdnem teljesen elsorvadt. Az 1989-es rendszerváltozást követően vette fel a település a sokkal illőbb és magyarul könnyebben kiejthető Szentegyháza nevet, amely „kiváltotta” a már-már általánosan elterjedt Vlahica nevet. A román Vlahiţa településnév viszont változatlanul megmaradt.
Különösebben nem kívánunk ebben a sorozatban Lö­vé­te­bá­nyá­val foglalkozni, együtt tárgyaljuk majd a város történetével, annak településkép-változásával, viszont „Nagyfalu” – ahogy a köznyelvben még ma is használják a felső településrészt – kiemelt figyelemben részesül. Homoródfürdőt is csak érintőlegesen említjük, hiszen elképzeléseink szerint külön foglalkozunk a későbbiekben Udvarhelyszék régebbi és újabb, időnként sorvadó, majd ismét fejlődési lendületet nyerő „feredőivel”. Azonban, mielőtt Szentegyházát tárgyalnánk, tennünk kell egy kiruccanást a Nyárádmentére, mert ott bekapcsolódtunk egy olyan projektbe, amely közel áll hozzánk, párhuzamosan fut, és nagyon sok közös pontja van ezzel a vidéki településkép-védelmi kezdeményezéssel, amelyet idestova másfél esztendeje végzünk.

Az újrakezdés jegyében
A majdnem négy hónapon át tartó bezártság után fogalmazódott meg székelyföldi értelmiségiekben és egyes civil szervezetek (Civitas Alapítvány, Élő Székelyföld Egyesület, Élő Szövet Alapítvány, Oltárkkő Parasztszövetkezet, Országépítő Kós Károly Egyesülés stb.) képviselőiben a találkozás és az új út keresésének igénye. Többen is hangoztatták, hogy válaszút előtt állunk, az idei járvány arra figyelmeztet, hogy világunk mennyire sérülékeny, és a régi – mármint a fogyasztáson, a technikai fejlődésen és az urbanizált falusi életvitelen alapuló – élet nem folytatható.
Az Élet/Jel újrakezdő találkozók első tanácskozását július 4-én tartottuk Gyergyóújfaluban Bányász József „Kultúrcsűrjében”. Ez volt a nulladik alkalom. Ekkor is korlátozások voltak érvényben, de 47 fő jelenlétében indítottunk. A beszélgetés mottójául Mózes Attila egyik kötetének címét választottuk: Arvízkor a folyók megkeresik régi medrüket. Erről részletesen beszámoltunk a lap hagyományos formában kiadott és elektronikus felületein egyaránt. Akkor a második – tulajdonképpen elsőnek nevezett – összejövetelünk házigazdája, Hajdú Zoltán mérnök, a marosvásárhelyi Fókusz Öko Központ (FEC) képviselője így fogalmazta meg a kiindulási alapgondolatot: „…négy hónapot tespedtünk testi és lelki karanténban, és kiderült, hogy ez idő alatt megkérdőjeleződött minden, ami ’érték’ volt a fogyasztói társadalomban. Úgy tűnik, hogy nem tarthatók fenn a haszonelvűségen alapuló elosztórendszerek. Ennek ellenére azonban az anyagi érdek hát­térhatalma, amely mindennek a motorja, a legkülönbözőbb módszereket használja a tömegek legyűrésére.”
Pár szóban így foglalható össze a Fókusz Öko Központ tevékenysége: egy környezetvédelmi társadalmi szervezet, amely a fenntartható fejlődés elveit képviseli, amelyet egy lelkes csoport hívott életre 1994-ben, olyan tanárok, mérnökök és jogászok, akik közösen érdeklődtek a természetvédelem és kiemelten Marosvásárhely környezetvédelme iránt. Az évek során egyre tágult az érdeklődésük, az ott szerepet vállaló civilek egyre képzettebbek lettek azáltal, hogy állandó kapcsolatot alakítottak ki hasonló külföldi szervezetekkel, eljutottak nemzetközi konferenciákra, projekteket vittek végig. A Fókusz Öko Központ tagja az EEB (European Environmental Bureau) és az ECEAT (European Centre for Eco Agro Tourism) nemzetközi szervezeteknek.
Ezt követően – több halasztás után 2020. szeptember 5-én – épp a „vizes tartalom miatt” Jobbágyfalva volt az ideális második helyszín, ahol folytathattuk a gondolatmenetet.
A Fókusz Öko Központ vezetője röviden ismertette a tevékenységi területeket, amelyet a klímaváltozás látható jelei és lehetséges következményei tettek indokolttá. Ily módon foglalkoznak a vízgazdálkodással – elméleti oktatással, ismeretterjesztéssel és konkrét projektek gyakorlatba ültetésével – kidolgozzák, javasolják a fenntartható fejlesztés és fejlődés formáit, de mindemellett szerepet vállalnak az ökoturizmus népszerűsítésében és gyakorlati megvalósításában.

Víz és vízhiány
Hajdú Zoltán a tanácskozás bevezetőjében röviden felvázolta a nyárádmenti vízgazdálkodás történetét. Érzékletes példát említett, hiszen a szabályozás után a Nyárád hozama a mesterségesen kialakított mederben 35 százalékkal csökkent, a szélessége pedig mindössze átlagosan 7 százaléka a réginek. Az árvizek megelőzhetők, viszont a vizes élőhelyek jószerével eltűntek és a környék kútjai kiszáradtak. Nyárádgálfalva község vezetése érzékelte a problémát, és megbízta a Fókusz Öko Központot kisebb, még menthető szakaszokon a mederrehabilitációval, amely ily módon eredményeket is hozott, hiszen ismét megjelent a korábbi növényzet és a halállomány egy része, illetve a folyó közelében a parti szűrésű kutak újból felteltek.
A Jobbágyfalva közelében található Tündér Ilona Vendégház ideális és szimbolikus helyszín volt: itt a Fókusz Öko Központ a közel egy évtizedes együttműködés során biztosította a kemping és a panzió vízellátását, a szakszerű beavatkozás eredményeként tavakat hoztak létre, amelyek köré sajátos flóra telepedett, de ugyanakkor megnövekedett a völgy vízmegtartó képessége is, olyannyira, hogy a felső folyásszakasz mentén ma már megoldható az ott legeltetett juhok és szarvasmarhák ellátása. A tulajdonos, Szász Csaba elmondta, hogy korábban nemcsak az állatoknak, hanem a panzió vendégeinek is máshonnan szállították ciszternákban a vizet.
A továbbiakban Kolumbán Gábor fizikus–közgazdász, egyetemi oktató, az Élő Szövet Alapítvány képviseletében szólalva azt hangsúlyozta, hogy a helyi szándékok „lecsapolásával”, „közös mederbe” való terelésével elérhető, sőt meg is valósítható a paradigmaváltás a közösségi alapú vízgazdálkodásban. Az is felszínre került, hogy a vízgazdálkodás jórészt állami monopólium, „politika van benne”, felsőbb szinteken még a Ceuşescu-korszak doktrínái működnek. Viszont odafigyeléssel elérhető a „vízügyi szubszidiaritás”.
A vízhiány világjelenség, Európában is komoly gondokat okoz. Luxemburg példáját említette az előadó, de korántsem elhanyagolható, hogy túl a Kárpátokon, a Bărăganon is elsivatagosodó területek vannak, amelyek arra kényszerítik a mezőgazdasági tényezőket – adott esetben az agrárlobbit mozgató nagyvállalatokat meg a pénzembereket –, hogy ott béreljenek hosszabb távra vagy vásároljanak földet, ahol még működik a vízháztartás. Az intenzív művelés azonban olyannyira kiégeti a termőföldeket, hogy azok rövid idő alatt elveszítik termőképességüket. Ilyen szempontból a részben kihasználatlan, nem elégséges odafigyeléssel használt birtokai­kat akár el is veszíthetik a székelyföldi tulajdonosok. Ez pedig egyfajta honvesztéssel is járhat, hiszen a nagyüzemi műveléshez nincs már szükség az adott területet benépesítő emberre.

Népfőiskola és népi építészet
A következőkben a hasonló indíttatású nyá­rád­gál­fal­vi és székelytompai re­ha­bi­li­tá­ci­ós megvalósításokat látogathatták meg az érdeklődők, miközben felvetődött két továbblépési irány.
Egyiket Balla Zoltán (Humán Reform Alapítvány) vetette fel. Nem véletlenül, hiszen az alapítvány képviselője azt is felvállalta 2019-ben, hogy átszervezi a Romániai Magyar Népfőiskolai Társaságot, úgymond „revitalizálja” és megpróbálja behelyezni abba a jövőképbe, abba a szellemi körforgásba, amelyet a Kárpát-medencei népfőiskolai mozgalom képvisel a magyar glóbuszon. Egyébként az alapítvány jóvoltából, függetlenül a járványhelyzettől, a népfőiskolai jellegű képzések – kiscsoportosan és visszafogottan – pillanatnyilag is működnek, viszont elmaradnak azok a nyitott rendezvények, amelyek „kiviszik” a közönség és a média nyilvánossága látóterébe a projektjeiket.
A vezérgondolatok a Hogyan kapcsolódik mindezekhez a népfőiskolai mozgalom? kérdés köré csoportosultak. A Balla Zoltán által vezetett szervezet évtizedek óta foglalkozik különböző képzésekkel, hagyományos és hiányszakmák terén vállalja, hogy olyan ismereteket ad át, amelyek nélkülözhetetlenek. Főleg vidéken hasznosítható készségeket mutat be az olykor hátrányos helyzetű fiataloknak és középkorúaknak egyaránt, amelyek igen jól hasznosíthatók, sőt nagy szükség van rájuk, amikor vissza kívánunk fordulni földközeli élettereinkhez és az önellátással, a nagy elosztórendszerektől való függetlenedéssel próbálkozunk.
Már-már körvonalazódni látszott az ilyen területen történő továbblépés, ám a következő problémafelvetés jóval konkrétabbnak és közelebbinek mutatkozott. Haáz Katalin Németországban élő építész, aki lakhelyet váltott ugyan, hosszú időn át élt életvitelszerűen külföldön, ám az utóbbi hónapokban sokat tartózkodott idehaza – Marosvásárhelyen, Kecsetkisfaluban, Székelyudvarhelyen és Szentegyházán –, jól ismeri falvaink változó és átalakuló arculatát. Nem véletlenül javasolta, hogy építészeti szemszögből vegyük górcső alá a székely vidéket. Haáz Sándor karnagy, a Szentegyházi Gyeremkfilharmónia, a Fili vezetője nemcsak a közös éneklés és zenélés elkötelezettje, hanem igyekszik átmenteni a hagyományos életforma elemeit, de oly módon, hogy óvja annak tárgyi környezetét is. A Fili az évek során telket, hagyományos parasztházat, két csűrt vásárolt Szentegyházán – a faluban –, és ezeknek az épületeket a revitalizációt követően új funkciót keresett. Mondhatni sikerrel. A másik „tájformáló” tevékenysége pedig csemetekert létesítésében és új erdők telepítésében is megnyilvánult. Úgyhogy a Haáz testvérek javasolták, felajánlva a helyszínt, hogy a soron következő Élet/Jel-találkozót Szentegyházán tartsuk, s amelynek témája legyen a faluképvédelem.

Életjeleket mutathatunk fel? Vagy mégsem?
Ennek a tanácskozásnak a dátuma – alapos körültekintéssel – október 24. lett volna. A program aztán a jobbágyfalvi eseményeket követően, pár nap alatt kikristályosodott. Hajdú Zoltán Fenntartható települések címmel indította volna a közös gondolkodást. Felhívást tettek közzé arra vonatkozóan, hogy a megjelentek – legalább 50 fős civil érdeklődői körre és legalább ennyire népes helyi közönségre is számítottak – hozzanak magukkal illusztrálásra jó és elrettentő példákat, amelyek így vagy úgy, de mindenképp jellemzők a falvainkra Székelyföld-szerte. Köllő Miklós gyergyószentmiklósi építészt a Mesélem a házam című kötetével és konkrét gyakorlati tapasztalataival várták, vártuk; Esztány Győző „csűrös-programmal” érkezett volna, hiszen nagy népszerűségnek örvendenek azok a „továbbgondolásos” tervei, amelyek megvalósulhattak, mert példákként, továbbvihető ötletekként szolgálhatnak. A magunk részéről mi bemutattuk volna a Bánja-e a székely? című riportsorozatunk eddigi állomásait és azt a közös cselekvésre biztató kezdeményezést, azt a módszertant, amelynek vannak már konkrét eredményei, hiszen tettünk lépéseket a nyilvánosság előtt is, bár kézzelfogható, látható és tapintható eredménye még nem nagyon mutatkozik. Mert ilyen ez az esztendő.
Szentegyháza időközben bevörösödött, ami azt jelentette, hogy szünetelt az iskolai oktatás, az önkormányzat ügyfélszolgálata és nyilvános rendezvényeket sem lehetett tartani. Most – amikor ezeket a sorokat írjuk a lapnak – újabb frissen életbe lépő megszorításokról értesülhettünk, amelyek alapján nyilvánvaló, hogy legalább két hétig korlátozzák a lakhelyelhagyást, a települések közötti közlekedést is, és csak indokolt esetben engedélyezik a korlátozott társas együttléteket is. Ez így helyénvaló, hiszen ideje lenne megszabadulni a kórtól. Mindezektől függetlenül – ha elmaradt az Élet/Jel-találkozó – a mi munkánk mindenképp folytatódik. Beágyazódunk a helyi valóságba. Sikerült adatokat gyűjtenünk Szentegyházán, kapcsolódó fotográfiákat is készítettünk. A soron következő riportunkban pedig amellett, hogy felmutatjuk Szentegyháza – a falu-város – mai arculatát és állapotát, igyekszünk majd a szakirodalom segítségével és az előadók megszólításával „rekonstruálni” az el nem hangzott előadásokat, behelyezve azok summáját és következtetéseit abba a miliőbe, ahol valóságosan hatniuk és működniük kellene. Ha normális körülmények közepette élnénk ezekben a napokban-hetekben. A remény azonban hadd maradjon meg biztatásunkra, hiszen másképp nem lehet.