szórványos felhőzet
borús égbolt
tiszta égbolt
Bánát
Hivatalosan, irodalmi nyelven Bánságnak nevezik, a magyar köznyelvben, no meg németül, szerbül és románul Bánát a neve a Délen a Duna, Nyugaton a Tisza, Északon a Maros, Keleten pedig a Ruszka-hegység, valamint a Cserna és a Temes vize által határolt területnek. Hajdanán a magyar koronához tartozott, Mohács után a törökök uralták. Az 1697-es, híres Zentai csata után indult el újabb kori történelme: ekkor kezdődött mai etnikai arculatának kialakulása a katolikus németek betelepítése révén, majd sorra találtak itt szállást a különböző területekről érkezett vagy kényszerrel idetelepített népcsoportok. A németekkel együtt kezdetben olasz, spanyol és francia telepesek is érkeztek, de ők csakhamar németté lettek. A szerbek a Dél-Bánságba húzódtak le Északról, ide húzódtak Olténiából a katolikus bolgárok, illetve önálló falvakat hoztak létre az ide telepített és az ide húzódó románok. De létrejöttek cseh, krassován és szlovák falvak is. A magyar telepesek ezek után érkeztek, s többnyire katolikusok voltak, ők gyarapították a már a török hódoltság alatt itt élő – többnyire református – magyarság létszámát. A falvak etnikai szempontból elkülönültek egymástól, s ezt a jellegzetességet megőrizték kétszáz éven át.
A multikulturalitás, etnikai sokszínűség, az egymás mellett élés sikeres kísérlete, példamutató terepe volt a Bánát… egészen az első világháborúig. Ekkor a ’48-as nemzeti forradalmak nyomán létrejött nemzetállamok, a nemzeti egység jegyében az etnikai, kulturális és vallási sokszínűség megszüntetésére, az uralkodó nemzet dominanciájának erősítésére törekedtek. A Bánát közben két nagy részre szakadt: északi fele Romániához, déli része a jugoszláviai – majd szerbiai – Vajdaság tartományhoz került, egy-egy tenyérnyi terület pedig délkeleten belgrádi, illetve nyugaton magyar fennhatóság alá került. A magyar államtól elszakított részeken az utódállamok többségi nemzetei telepedtek le a történelem viharai elől menekülők helyén. A második világháború után a katolikus német lakosságot – a svábokat – kitelepítették, helyüket többségi telepesek vették át. Délen szerbek, északon románok. (Temeskutason, a hajdanán teljes egészében németek által lakott faluban mesélték, hogy az egyik német házba betelepített szerb néni ötven éven át nem mert hozzányúlni semmihez a házban, még meszelni sem mert, tartva az eredeti tulajdonosok hazatérésétől, évtizedekig idegennek, betolakodónak érezte magát.) Délen szláv nyelvet beszélők könnyen nyelvet váltottak, s ma már a szerbek sorát gyarapítják, cseh, szlovák, bolgár eredetüket vallásukban őrzik. Északon a román elem lett a domináns. Itt ráadásul a német lakosságot több atrocitás is érte: aki megúszta a háború utáni kitelepítést, azt jó pénzért eladta a román állam, s aki még ezek után is szülőhelyén maradt, az az 1990-es évek elején önként hagyta el az országot a jobb lét reményében.
Manapság a gazdag termőfölddel rendelkező bánáti települések jó része lehangoló képet mutat a határ mindkét oldalán: a nemzetállami türelmetlenség mellett a fiatal demokráciák gazdasági kísérleteinek kudarca, az elnéptelenedés, a szegénység is sújtja.
Bánát nagy tanulsága az, hogy az etnikai sokszínűség nem természetellenes állapot, a különböző etnikai, vallási és kulturális közösségek jól megférnek egymás mellett, míg nem kívülről, felülről próbálják megszabni mások az együttélés szabályait, amíg egymást elfogadják és tiszteletben tartják. A bajok akkor kezdődnek, amikor külső hatások érik ezeket a közösségeket.
Sarány István
