Félútján túl van a Hargita Kiadó hiánypótló, ugyanakkor monumentális vállalkozása: megjelent a százkötetesre tervezett Székely Könyvtár sorozat 51–55. kötetét tartalmazó minisorozata. A soron következő könyvet Borcsa János ajánlja az olvasók figyelmébe. Ha csupán új- és jelenkori történelmünkre vetünk futó pillantást, akkor is feltűnik, hogy időről időre felmerül a ki a magyar kérdése. Politikai és társadalmi indítékai egyaránt vannak e kérdésnek. Illyés Gyula egyenesen egyik esszéjének, külön füzetben, egy könyvsorozat első köteteként megjelent munkájának választotta címéül ezt a kérdést, egész Európát illetően igencsak kiélezett, feszültségekkel teli történelmi-politikai és társadalmi helyzetben, 1939-ben. Illyés akkor a nyelvet, a származást és a jellemet – ahogy írta –, a lelki magatartást vizsgálta, megállapítván, hogy „egy-egy népet nem a testi hasonlóság, hanem a közös múlt, a hasonló gond, az egy haza levegője egyesít, s választ el egy más múltú és más jellemű néptől.” A 19. század utolsó harmadában, közvetlenül a kiegyezést követően, illetve a magyarországi polgárosodás évtizedeiben ugyancsak erőteljesen vetődött fel, az adott politikai alternatívákkal és társadalmi tendenciákkal összefüggésben, hogy ki a magyar? Szentkatolnai Bálint Gábor, akinek válogatott munkáit ajánljuk ezennel az Olvasó figyelmébe, a maga tudományos felkészültségével, mintegy nyelvzseniként, harminc idegen nyelv ismeretének birtokában végső soron ugyancsak a fenti kérdésre kereste a választ. Az csupán véletlen, hogy a magyar reformkornak az utolsó éveiben, az 1848-at előkészítő évtizedben, éspedig 1844-ben született Bálint Gábor a háromszéki Szentkatolnán, de az már valódi élményt, a történelem színterein zajló eseményekkel való találkozást jelentett a kisgyermek számára, hogy apja hosszabb időt töltött távol a családtól, lévén a szabadságharc szolgálatában, vagy az, hogy ugyanebben az időben az otthon maradottak a betörő orosz cári csapatoktól való félelemben éltek hónapokig. Mondhatni megérintette a történelem már nagyon zsenge korában… Diák- és ifjúkorában sem szabadulhat Bálint a történelem „érintettségétől”. Iskolás évei részben a szabadságharc elfojtását követő önkényuralom időszakára esnek. Naponta tapasztalhatta abban az időben az egyszerű ember is, hogy a magyarságot nemcsak katonailag, de társadalmi és szellemi-kulturális téren is térdre kényszerítették az európai nagyhatalmak. 1856-tól, tizenkét éves korától a kantai (ma Kézdivásárhely egyik városrésze) minoriták iskolájában folytatta szülőfalujában megkezdett tanulmányait Bálint, de itt is, akárcsak falvakon ezekben az években, igen mostoha körülmények között folyt az oktatás. Azért kellett küzdenie Felső-Háromszék egyházközségeinek ekkor, hogy újraindíthassák gimnáziumukat, melynek épületeiben a szabadságharcot követően osztrák katonaság volt elszállásolva, s így egy jó ideig szünetelt az oktatás a kantai iskolában. Nagy tekintélye lehetett a Bálint családban a tudásnak, komoly értéket jelenthetett az iskolázottság, ha ilyen mostoha viszonyok között, no meg a visszahúzó közhangulat ellenére is biztosították gyermekeik (testvéröccse, Benedek grafikus és iparművész lett!) továbbtanulását. Csíksomlyó, Marosvásárhely, Székelyudvarhely és Nagyvárad diákja volt később Bálint (1866-ban érettségizett kitűnő eredménnyel Nagyváradon), de már a bécsi Keleti vagy Konzuli Akadémia (Konzular-Akademie) kapuja nem nyílt meg előtte. Csak jogot tanulhatott Bécsben, majd később a pesti egyetemen. Mondhatni történelmi és politikai ellenszélben végezte tanulmányait Bálint Gábor, s ilyen körülmények között kezdte meg tudományos pályáját is. Tapasztalnia kellett a kiegyezés utáni Magyarországon, hogy olyan tudománypolitikai kurzus kerekedett felül a magyar szellemi életben, amely az ő hihetetlen nagyságú pozitív tudását, nyelvismeretét – egy eredményes, többéves, az akadémia által támogatott ázsiai tanulmány- és kutatóút volt már mögötte! – megkérdőjelezi, sőt nem is tart igényt rá. Úgy reagált erre Bálint, hogy önkéntes száműzetésbe vonult, s csak több mint egy évtizedes távollét után tért haza, éspedig Szentkatolnára, hogy aztán innen Kolozsvárra telepedjen le, miután a közvélemény nyomására az ő számára létrehozták az urál-altaji tanszéket, s itt kamatoztathatta rendkívüli tudását majdnem húsz éven keresztül. Kőrösi Csoma Sándor, a másik nagy Kelet-kutató a magyarságnak egy felfelé ívelő korszakában élt és alkotott, Bálint Gábor életpályája viszont a nemzet egyik mélypontjához kötődve indult, hogy aztán egy lassú és ellentmondásos időszakban folytatódjon és záruljon le (1913). Bizonyára ezzel is magyarázható, hogy az Ázsiában elhunyt, ugyancsak háromszéki származású Csoma Sándorra már rögtön halála után kellő figyelmet fordított a magyar tudományos élet, míg Bálint Gáborról könnyen megfeledkeztek. 1994-ben, születése 150. évfordulóján egyik méltatója éppen Szentkatolnán tartott előadásában jegyezte meg, hogy ha Bálint is távol Ázsiában halt volna meg, akkor hozzá is zarándokként járnának, mint Csoma Sándor dardzsilingi sírjához, de mivel a kézdivásárhelyi református temetőben nyugszik, senki sem törődik vele. Pedig – jelentette ki Péntek János professzor – megérdemelné emléke ébren tartását, és munkássága okán a megbecsülést. Bálint nem kimondottan az őshazakeresők közé tartozik, hanem a magyarnak a nyelvből levezethető rokonságát és származását kutatta. Tulajdonképpen azt, hogy ki a magyar? Mondhatni nyelvzseninek tartják ma is, de azt is hozzáteszik, hogy korának gyermeke volt. Ezt a kettősséget emelte ki Péntek János említett előadásában, mondván, hogy abszolút tudásra törekedett Bálint, de nem léphette át kora tudományos szemléletének s magának a nyelvtudománynak a korlátait. Találó metaforával érzékeltette ezt, de fogalmi tisztaságú nyelven is kimondta: „Úgy kell Őt látnunk, mint a nyelvek között hajózó Kolumbuszt. Ren­dkívüli nyelv­tudásával azonnal érzékelte bármely újonnan megismert nyelv jellegét, típusát, a magyarral való jellegbeli egyezését, ám ezt mindjárt a történetiség, a rokonság nyelvére fordította le. Hogy a rokonság bizonyításának más, külön módszertana van, arról egyszerűen nem akart tudomást venni.” (Borcsa János [szerk.]: Szentkatolnai Bálint Gábor. Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület, 1994. 18., Erdélyi Tudományos Füzetek sorozat, 220. kötet) Ugyancsak Péntek János vállalkozott Bálint nyelvtudományi munkásságának értékelésére, ami összhangban van a Kelet-kutatás több, számottevő kortárs magyar művelőjének véleményével. Hangsúlyozta ugyan, hogy „külön, az illető szakterületek kutatóira vár annak megítélése, milyen értéket képviselnek Bálint Gábor konkrét nyelvleírásai”, de aztán megnevezte mint legértékesebb és legmaradandóbb műveket a fiatalon írt Török nyelvtant (1875), nemkülönben az első, hosszabb ázsiai útján gyűjtött tatár népköltészeti anyagot, szótárat, nyelvtant, amely Kazáni tatár nyelvtanulmányok címmel jelent meg (1877), valamint a Tamul (dravida) tanulmányok című munkát és nyelvi anyaga révén a Kabard nyelvtant (1900) és szótárat (Lexicon cabardico-hungarico-latinum (1904). (Vö. i. m., 19.) Ezek mellett Bálintnak minden bizonnyal a mongolisztika terén elért kutatási eredményei is számontartandók. Bálint Gábor előszót írt Barabás Ábel eszperantó nyelvtanához (Esperanto világnyelv. Kolozsvár, 1898), tanítványának tekintette a fiatal kolozsvári szerzőt, aki aztán országos lapban, a Vasárnapi Újságban búcsúztatta és méltatta professzorát. Nem hallgatta el, hogy a szakma hivatalosságai részéről Bálintot hol megalapozott bírálatok, hol minden alapot nélkülöző sérelmek érték, s félreérthetetlenül fogalmazott, amikor kijelentette: „Az mindenesetre nem volt kívánatos, hogy nyelvészeink a Bálint Gábor követte útra lépjenek, és tanítványaiul szegődjenek, de nyelvtudásának imponálóan nagy tömege előtt kalapot kellett emelnünk, s mikor halálának hírét vettük, első gondolatunk az volt, hogy egy csodálatos magyar elme lobbant ki, kinek agyában annyi nyelvismeret volt felraktározva, minő az egész világon kevés embernél fordult elő. […] Abnormis agyvelő volt, mely arra volt berendezve, hogy hihetetlen könnyűséggel felszívjon minden nyelvet, ha csak pár hétig is foglalkozott vele. És aztán jöttek más és más nyelvek, s mind helyet találtak az ő csodálatos befogadó képességű koponyájában. A Balti-tengertől a Csendes-óceánig, az Északi-Jeges-tengertől az Indiai-óceánig töméntelen nép foglal helyet, beszél különféle nyelveken és nyelvjárásokon, olyanokon, hogy még a nevüket sem ismerjük: ez a sok nyelv olyan természetesen helyezkedett el az ő agyában, mint a szótárak a mi könyvespolcainkon. […] Ha iskolát nem is alkotott, s nem is alkothatott, öröm volt reá gondolni, maga a gondolat volt nagyszerű, hogy van Kolozsvárt egy egyetemi tanár, akinek igazán egyetemes nyelvtudása van, s akinek fejében megvannak az összes turáni nyelvek és nyelvjárások, s ha bármit szeretnénk tudni a nyelvekből, tőle bizonyosabban megtudhatjuk, mintha megbízhatatlan szótárakat forgatunk végig. Volt ebben a gondolatban valami megnyugtató.” (Vasárnapi Újság, 60. évf. 25. szám, 1913. június 22.) Amint életének egy nehéz időszakában, önkéntes száműzetése idején, úgy halála után is az erdélyi tudományos életben tartották igazán számon a székely származására büszke tudóst. Születésének 100. évfordulója alkalmából György Lajos kolozsvári professzor készített alapos pályaképet Bálintról (Bálint Gábor emlékezete. Az Erdélyi Tudományos Intézet Évkönyve 1944. Kolozsvár, 1945), Bakk Pál szentkatolnai tanító és helytörténész alakját és jellemét úgymond alulnézetből kutatta, idős falubeliek szóbeli emlékeire támaszkodva (Feljegyzések Bálint Gáborról. Korunk, 1969. 12. 1894–1896.; Bálint Gábor Szentkatolna emlékezetében. In. Borcsa János [szerk.], i. m., 27–29.). Különös jelentőséggel bír, hogy halálának 100. évfordulóján a Magyar Tudományos Akadémia rendezett emlékülést. Az emlékülés az MTA Könyvtárának Agora programja keretében került megrendezésre 2014. november 6-án, s mintegy ennek folyománya, hogy a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával készült Kelet-kutatás 2015. őszi számának több tanulmánya is tisztelgés Bálint azon érdemei előtt, amelyek – hogy Birtalan Ágnes véleményére hivatkozzam – a magyar orientalisztikát a nemzetközi tudományosság élvonalába emelték a 19. században. Nekem személyesen, aki a tudós szülőfalujában tanítottam több mint három évtizedig, s ilyetén bekapcsolódhattam a Bálint emlékezetének ébren tartásáért munkálkodók tevékenységébe, sok elégtételben volt részem. Ezúttal azt tartom kiemelendőnek, ahogy a szakma nyilatkozott legutóbb Bálintnak a nyelvtudomány történetében elfoglalt helyéről és jelentőségéről, másrészt pedig azt, hogy erdélyi kiadó tartotta fontosnak eljuttatni a tudós válogatott munkáit a mai – s remélhetőleg a holnapi – olvasóközönséghez. Üdv. az Olvasónak!