szórványos felhőzet
erős felhőzet
Bájlándó
Üldöz a zene. Nem úgy, hogy ne tudnék kiverni a fejemből egy megtapadt dallamot, vagy áriáznék a fürdőszobában, esetleg kényszerem lenne, hogy táncra perdüljek. Hanem szó szerint. Ha kell, ha nem, és főleg, ha nem.
Kisbusszal utazom, nagykabátban, sáros-gödrös pályaudvarról, hajnalban. A megelőző éjszakát a számítógép előtt töltöttem, hogy el tudjam végezni a munkám, aminek a haszna abban látszik, hogy szendergek. Sóvidéken ébredek, patyolat rokolyás cigányasszonyok áldják a sofőrt olyan könnytisztán magyarul, hogy – elfogultság nélkül – rendesen jólesik a fülemnek. Amíg a következő kanyarban fel nem pattan a járműre Rihánna, vagy ki, és azt mondja: ó, áu o-ó, áu o-ó, áu óó. Tizenkilencszer, a Rádió Valami tolmácsolásában, recseg bele a hangszóró. Kikapcsolni nem lehet, bár eredetileg a Mercedes tervezett erre való gombot, az huszonöt éve beragadt.
Éjszaka van, kapacitálom a volánnál idegeskedő barátomat, hogy valahogy időben odaérjen velem a szászrégeni állomásra. Ha lekésem a vonatot, várhatok négy órát, az állomásépületről pedig tudom, hogy 1940-ben nézett ki utoljára takarosan. A város teljes sötétben, a közvilágítást elvitte a cica, a helybéliek mondják, hogy melyik a jó letérő, de csak harmadjára sikerül. Szerencsére a vonat is késett, még épp fel tudok kapaszkodni. Jegyet már csak a kalauztól, felárral, viszont azzal az előnnyel, hogy betessékel az első osztályú kocsiba, máshol már nincs hely. Fűtenek, viszonylagos tisztaság van, hercig. Csak egy utas van rajtam kívül, zökkenünk kettőt, és pedánsan kipakol az asztalkára egy XXL-es kiszerelésű szotyit és egy kétkazettás magnót. Kilencvenhétben láttam ilyent utoljára (nem napraforgómagot). Három pásztor – karácsonyi kolindakollázs, végtelenítve. Negyedszerre születik meg a Megváltó, a jegyellenőr negédesen veszi tudomásul az izomrángásaimat, boldog ünnepeket kíván. November van.
Ami nem zsenírozza a központban a játékbolt előtt az emberméretű Mikulást, hogy tizedszerre is előadja géphangján a Jingle Bells-t, perverz csípőmozgások kíséretében. Évek óta vad gyűlöletet érzek iránta, tessék, beismertem.
Délután a szerkesztőség előtti sétányon két mokány alak mellett megyek el. Már nem szomjasak, kigombolt dzseki, tarkóra tolt kötött sapka. Bájlándó – azt mondja az egyik. Bájlándóóó – felel meg a másik. Beletelik, amíg rájövök, hogy mindkettőjük kihangosított mobiltelefonján ugyanaz a melódia szól.
– Mi van, haver, nem teccik?
Hát hogy a csodába ne. Un-dos-tres, bólogatok, nem hiányzik, hogy ezekkel itt zeneesztétikai elemzésbe kezdjek.
Inkább előkotorom a fülhallgatómat.
Burus János Botond
