tiszta égbolt
Az úri középosztályról
Nem a K. und K. idején élt hivatalnoki rétegről van szó, sem a két háború közöttiről, amikor havi kétszáz pengő fixszel, az ember csak úgy viccelt, de még csak az átkosban fungáló két és fél ezer lejes fizetéssel ellátott munkásosztályról sem, hanem a mai népről, s a mostani állapotról. Egy közgazdasági tanulmányban olvastam, ahhoz, hogy világszinten normálisan élhessen az emberiség, mintegy hatszáz euróra lenne mindenkinek szüksége, s akkor ki-ki elfogadható szinten tengethetné napjait, de úgy, hogy közben élne is egy kicsit. Viszonylag nyugodtan. Ugyanabban az írásban az is benne volt, hogy Németországban az összlakosság 97%-a tartozik az ottani középosztályhoz, miközben nálunk a német skála szerint mindössze 2%. Arról már nem volt szó pontosan, hogy ez mit jelent itt, meg ott, de az élelmiszerek és a közfogyasztási cikkek, valamint a szolgáltatások árait összehasonlítva, nem olyan nagy a különbség. Mi azonban megesszük a fizetéseink nagyobb részét, számlákra fizetjük, s ha marad valami, akkor használt ruhát túrunk, esetleg egy-egy kicsit üdülünk, tán ingatlanfejlesztésre, gépkocsi-vásárlásra költjük a maradékot. A németnél más a helyzet, ott a fogyasztói kosárban több üdülés is van egy évben, ötévenként pedig új autó esedékes, és jut megtakarításra is. Hogy aztán mennyit keres havonta Nyugaton az a mintegy négymillió román állampolgár, az nagyjából titok, többnyire a szürkegazdaság szférájában marad, jobbára zsebben vándorol haza a fizetés a családnak. Egy tisztességesebb kinti jövedelemből családot kell fenntartani, 2-3-4 felé oszlik a szépnek látszó juttatás. Úgyhogy a középosztály felé való törekvés szétforgácsolódik ebben a barakkban. Valaki olyant is mondott – ez már a tanulmányban volt –, hogy Nyugaton huszonöt-harminc éves munkaviszony után van legalább százötvenezer eurós tartaléka a polgárnak, a jó szakembernek, a közalkalmazottnak, s még az értelmiséginek is. Ez az, ebből tevődik össze feltételezéseim szerint az a bizonyos középréteg. Hogy ebből én itthon kimaradok, az most már több mint bizonyos. De legalább azt az öt-hatszáz eurót szeretném hazavinni, amely „alanyi jogon” jár, s akkor minden rendben lehetne. Ez a felfelé ívelés azonban nem akar látszani. Valahogy mindig lemaradok. És alig-alig van kilátásom fennebb lépegetni a „ranglétrán”. Szerintem a felosztáskor ide nem jut el annyi. Valahogy nem akar szétterülni a jólét. Az vigasztal – kényszerű helyzetemben –, hogy talán egy másik időben, egy jobb korban sem kerültem volna fennebb. Egyébként a tisztes szegénység is sarkall a napról napra való megújhodásban és a nekiveselkedésben. Mert másképp nem lehetne. És nem vagyok teljesen boldogtalan.
Simó Márton
.jpg)
.jpg)
