borús égbolt
szórványos felhőzet
kevés felhő
Az őszi fáradtság Margójára
Már egy jó ideje szenvedek az ággyal való szakítás fájdalmas pillanatától, és az a legrosszabb, hogy minden egyes nap újra át kell éljem ezt a szívszorító momentumot. Mindig imádtam aludni, és általában a legrosszabb hangulatú napjaim a korán kelés megrázó tapasztalatával kezdődtek.
No de mostanában hatványozottan érzem ezt a levertséggel társuló, állandóan fáradt vagyok csodálatos állapotot, és úgy gondolom, nem vagyok ezzel egyedül. Néha elmosolyodok, amikor kóválygó, kedvtelen embereket látok, akik szeméből árad a kialvatlanság és a világgal szembeni ellenszenv.
Hogy miért? Mert pár napja találkoztam az utcán egy ismerősömmel, aki a legnagyobb őszinteséggel kérdezte meg tőlem, hogy jól érzem-e magam, mert úgy festek, mint aki valamilyen tudatmódosító szert használ. Én meg csak vállat vontam, és elárultam a nagy titkomat, miszerint: fáradt vagyok.
De ennyire? Ennyire. Az internet csodálatos világában már minden létező tuti tippet elolvastam az őszi fáradtság kiküszöbölése érdekében, de hiába. Szóval nem maradt más, mint a reggeli karikás szemekkel társuló üres tekintet és a félmosoly, ami a hozzám hasonló állandóan bóbiskoló emberekre nézve jelenik meg az arcomon.
Ki nem állhatom az őszt, a levertséget és az elmúlás nyomott hangulatát, ami nem hagyja, hogy végre aludjak egy jót. Vagy az is lehet, hogy nem az évszakkal van a problémám, hanem a hiányos pihenési képességeimmel, mert néha komolyan úgy érzem, hogy bármikor cserélnék egy medvével, aki hónapokon át is képes aludni. Mondjuk, ha medve lennék, valószínűleg én lennék az utolsó, akit Hargita megyében kilőnének az agresszív viselkedése miatt, hiszen az evés helyett mindig az alvást választanám.
Valószínűleg az őszi fáradtság Margója most éppen a másik oldalára fordul át puha, meleg takarója alatt, és álmában látja, hogyan szenvedek miatta. És mosolyog. Mosolyog, az a szadista nőszemély...
.jpg)
