Az én szekértáborom

Nem tudom, hogy hányan emlékeznek, de azt hiszem, nagyon sokan vannak a tágabb olvasói csoportban – „tábor”-t magamra vonatkozóan eleve nem akarok írni, hiszen a „méreg” most éppenséggel amiatt nem hagy nyugodni –, szóval sokan lehetnek közülünk, akik fel tudják idézni magukban azt a rajzot, amely az Alparét mellett, a Bábolna nevű hegyen 1437 júniusában létrejött szekértábort ábrázolta.

Arról a parasztfelkelésről van szó, annak a táboráról, amely Budai Nagy Antal vezetésével szerveződött, s ahonnan majd a következő hónap elején felvonultak a parasztok Csáki László erdélyi vajda nemesi hadai ellen. A szekértáborban összegyűlt sereg győzött. Pár hónap múlva aztán – szeptember 16-án – ismét legyűrte a vajda seregét a pór, ám ekkor sem született olyan megállapodás, amely képes lett volna rendezni a hűbéresek és az urak közti viszonyt. A harmadik fegyveres összetűzésre még ugyanazon év decemberében került sor, de ekkor Kolozsmonostor közelében a nemesek már igencsak leverik a felkelőket, maga Budai Nagy Antal is holtan marad a csatatéren, és az elfogott vezéreket – ahogy abban az időben szokás volt – annak válogatott rendje és módja szerint mindjárt ki is végzik. A helyzet talán valamelyest rendeződött, de nem végleg, hiszen voltak még bőven lázongások, s aztán vagy nyolcvan esztendő múltán végzetes parasztháborúvá terebélyesedett 1514-ben a Dózsa György vezetésével hirdetett keresztes-hadjárat. Anyagi és logisztikai okai voltak annak is, hogy az akkori művelt és keresztény Európa nem folyósította a megígért támogatást, s elődeink, mivel nem tudták „lehívni” a forrásokat, egyet lázadtak. Valószínű, hogy Dózsáéknak is volt szekértáboruk, Pesten, ahogy akkor mondták, a Rákos mezején, bár ilyen illusztrációt nem láttam, de elképzelhető, hogy kezdetben rendezett állapotok jellemezték a sereget.

Bizonyos szempontból a szekértábor emlegetése nem szerencsés. A huszitáknak is volt. Azt hiszem, hogy a Tabor hegyén levő tábor ilyen megnevezése csak véletlen, névazonosság, az elnevezése már azelőtt megvolt, hiszen a harcmodort bőven a 16. század eleje előtt is használták. És ahogy fejlődött a technika – szaporodtak és egyre nagyobb erőt képviseltek a tűzfegyverek – a végső elkeseredésnek ez a fajta hadrendbe történő szervezése túlhaladottnak bizonyult. Talán a vadnyugat pionírjai ott-ott sikerrel alkalmazhatták, de aztán ott is abbahagyták.

Sajnálatos azonban, hogy a szekértábor „eszmeisége”, mint olyan, némi pejoratív mellékízzel mindmáig fennmaradt a mi kultúránkban. Nálunk. Nem a vesztes parasztfelkelések megidézése miatt. Nem. Erre is emlékezhetnek, tudhatják az idősebb, de a megfelelően művelt ifjabb olvasók is, hogy – állítólag – két jól körülhatárolt szekértábor volt, s van a magyar irodalomban. Így volt ezelőtt is. És vannak emberek, akik kiválóan megélnek abból, hogy időnként hol ide, vagy amoda sorakoznak. És azok is, akik mindennek megadják, hozzánk, vagy mellénk rendelik az ideológiai kereteit. Történik mindez egy olyan helyzetben, amikor eltűnőben az igazi és az elszánt olvasó. Értelme sincs lassan a „dolognak”, csak maga a felhajtás finanszírozódik.

Levelezésben álltam az elmúlt hónapokban egy ún. úriemberrel, aki egy kiadó érdekeit képviseli. Megadja annak irányultságát, odafigyel a minőségre, hogy a tolakodó „senkik” garmadájából kiválaszthassa azt a néhány szerzőt, akit már amúgy is felfedezett. Aki neki a kliense. Különösebben nem indokolta meg, hogy mit hogyan és miért, de mondta, hogy miattam és a szövegem miatt nem akar konfrontálódni. Nyilvánvaló, hogy egy újabb és nagyobb lélegzetű munkámról van szó, amellyel elkészültem, s azzal most házalok.

Hányszor megtettem az elmúlt harminc esztendőben! Kilincseltem én bőven. Sokszor feleslegesen… Mondtam, hogy fejtse ki. Vagy írja le. Azt mondta, hogy nem. Mert minden világos. Látszik és érződik jól, hogy én hová tartozom, és kimondta a szekértáborosdit.

Csak kapkodtam a levegőt, hogy akkor most mi van. Valóban egészen ügyefogyottnak néz? Igen, valóban ahhoz a „csoporthoz” tartozom, amely nyitott, nincsenek itt összeláncolt kerekek, nem főzök odabent a szurkot, nem húzok magamra vértet, nem hegyezek, nem élezek lándzsát, meg kardot sem rántok senki ellen. Csak szolgálok. És figyelek. Egyesegyedül. Egyszálmagam. Lehetséges, hogy látszólag semmi szükség erre az őrhelyre. De akkor is. Mert hiszem, hogy van értelme.

Simó Márton

: an accessible web community