Az idei pünkösdszombati csíksomlyói fogadalmi búcsú ünnepi szónoka Nm. és Ft. Pál József Csaba, Temesvár nemrégiben kinevezett megyéspüspöke, aki Csomortánból, a Szűzanya lábaitól indult. Az egyházi méltósággal Borsodi L. László beszélgetett. – Ha visszapörgeti élete filmkockáit, mit lát, milyen szerepet játszott a család és a csíkcsomortáni közösség papi hivatásának a meghallásában? – Családomban és általában Csík­csomortánban hitükben mély meggyőződésű emberek éltek. A hit és a hit gyakorlása az élet természetes velejárója volt. Istenről, egyházról általában tisztelettel beszéltek. A falunkban akkor még nem volt templom, mi pedig természetesnek vettük, hogy nemcsak szentmisére, hanem hittanra is egészen kis korunktól a csíksomlyói plébániára jártunk. Soha fel sem vetődött bennünk, hogy esetleg a papnak kellene eljönnie Csomortánba, hogy hittant tartson. Ebben a faluban nemcsak, hogy nem loptak egymástól, de ha valaki bajban volt, azt az egész falu segítette. Temetésekkor a falu összeadta a szükséges lisztet, vajat, tojást…, hogy legyen a halott hozzátartozóinak, miből kalácsot sütni, amellyel megkínálhatják a temetésre összegyűlteket. Emlékszem, valakinek leégett a háza, de az egész falu összefogott, és nagyon rövid idő alatt újat építettek. A családomban nem volt istenkáromlás. Amellett, hogy eljártunk a vasárnapi szentmisékre, az is előfordult, hogy amíg édesanyám az úgynevezett „kicsimisén” vett részt, édesapám a „nagymisére” való készületként imádságokat olvasott fel nekem és a testvéremnek, amelyeket mi közös imádkozásként éltünk meg. Ezt a légkört szívtam magamba, ez volt az alapozás. – Püspökké szentelése után egyik első feladatának tekintette, hogy 2018. augusztus 13-án eljöjjön a Csíksomlyói Segítő Szűz kegytemplomába és hálaadó szentmisét mutasson be az Úrnak. Homíliájában úgy fogalmazott, hogy körülbelül hatodikos korában betévedt a kegytemplom sekrestyéjébe, és hátul nagyon félénken meghúzódva imádkozott, de aztán a közösség – P. Daczó Lu­kács, P. Márk József, fr. Sztrátya Romuáld – felkarolta. Mit jelentett ez, hogyan nézett a sekrestye végében álló kiskamasz a ferences páterekre, és hogyan látja az ő szellemiségüket ma a felnőtt, a püspök? – Lukács atya és a körülötte élő laikus keresztények közössége döntően befolyásolta Istenhez és a közösséghez való tartozásomat. Később küldte a jó Isten József atyát és Romuáld testvért, akiknek szintén nagyon hálás vagyok, hogy szeretetükkel körülvettek minket gyerekeket, és általuk elmélyült és tudatosodott a hitünk. Azt gondolom, ez a közösség volt a melegágya a jó Istentől kapott papi hivatásomnak, ebben tudott kicsirázni. A ferences atyáktól kaptam bátorítást, lelki és anyagi támogatást. Nem tudom, hogyan sikerült nekik, de mindig volt idejük számunkra, úgy foglalkoztak velünk serdülő fiúcskákkal, mintha más egyéb dolguk nem is lett volna. Lu­kács atya külön is talált időt, hogy minket egyenként Csomortánban meglátogasson, és elbeszélgessen a szüleinkkel. Sokszor vitt kirándulni is, ahova mi mindig szívesen mentünk. Az olvasást is általa, a tőle kapott könyveken keresztül szerettük meg. – Az 1970-es években vagyunk. A középiskolai tanulmányai következtek a Gyulafehérvári Római Katolikus Kántoriskolában, majd a sorkatonai szolgálat után a teológia elvégzése a Gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskolán. Mit jelentett egyházi középiskolásnak, erdélyi magyar kiskatonának, majd teológusnak lenni az egyre komorabbá váló diktatórikus kommunista Romániában? – A hivatás olyan, mint a hegyi patak vize: nem lehet feltartóztatni, legfeljebb csak egy ideig. Ez így volt bennem is. Mi, akik papnak készültünk, nem gondolkoztunk azon, hogy milyen rendszer van, milyen következményei lehetnek. Úgy éreztük, Isten hívott, és ezért a hívásért, ennek kiteljesedéséért tettük mindazt, amit tenni tudtunk. Abban az időben egyetlen katolikus iskola létezett Erdélyben, a Gyulafehérvári Római Katolikus Kántoriskola. Szívem vágya volt, hogy ott tanulhassak, hiszen ott szabadon készülhettem a papi életre. Nagyon jó tanáraim voltak. Megszerettették velünk a tanulást, szenvedélyesen tanultunk, és sokat olvastunk. Ahogy a teo­lógiára felvételiztünk, mindjárt elvittek kilenc hónapra katonának, mint abban az időben az egyetemekre felvételizetteket. Van, aki a katonaságnál fegyelmet tanul, de nekünk erre nem volt szükségünk. Mi a kántoriskolában fegyelmezett életre szoktunk, beleértve a korai kelést és lefekvést, az elöljáróknak való engedelmességet. Mindent összevetve, azt a kilenc hónapot el lehetett volna tölteni okosabban, hasznosabban és kellemesebben is, máshol, katonaság nélkül. A teológián abban az időben sokkal többen voltunk, mint manapság. Csak a mi évfolyamunkon 44-en kezdtük az első évet. Ebből 30-an papok lettünk. Aránylag összetartó évfolyam voltunk, lelkesítettük egymást, sokat tanultunk egymástól és a tanárainktól. Hála a jó Istennek, minket már a II. vatikáni zsinat szellemében nevelkedett tanárok tanítottak, akik frissen hozták Rómából a Vatikán szellemét. Mi voltunk az a generáció, akiknek nem kellett váltani, mi már első körben a vatikáni zsinati megújulást tanultuk. Tehetséges tanáraink fiatalos lendülettel és hozzáértéssel vezettek ezen az úton. Ez nagy ajándék. – Teológusi évei alatt számos olyan emberrel találkozott, akik különböző kisközösségekhez tartoztak. Általuk került kapcsolatba a ferences lelkülettel, a karizmatikus mozgalommal, a Regnum Marianummal, Taizé szellemiségével és a Fokolár lelkiséggel. Milyen értelemben járultak hozzá hivatásának stabilizálódásához? – Ezek a mozgalmak fiatalos frissességet hoztak, a hit megélésének mélységét és örömét. A II. vatikáni zsinat szellemét és annak gyakorlati megvalósulását láttuk bennük. Új volt nekünk látni, hogy ezek az emberek közösségeket alkotnak, és közösségük a hitre épül. Szívesen, lelkesen beszéltek Jézus Krisztusról. Az volt a benyomásunk, hogy az Istennel való őszinte kapcsolatuk boldoggá teszi őket. Ezért nagyon vonzott az életük. Jelenlétükkel segítettek, hogy mi is megújítsuk kapcsolatunkat azzal, akitől a hivatást kaptuk. – Az 1970-es és 1980-as évek társadalmi-politikai légkörének ismeretében az évek távlatából is merész tettnek számított, hogy 1978-ban néhány kispaptársával, köztük, ha nem tévedek, Pál József fr. Leó jelenleg Szászsebesen szolgáló ferencessel, ft. Boros Károly egykori csíktaplocai plébánossal, felcsíki főesperessel és Gergely István volt csíksomlyói plébánossal, illetve néhány fiatallal elindították a Csíksomlyói Ifjúsági Találkozót. Kezdetben nyolcan voltak, a következőn már duplájára nőtt a létszám. A CSIT-et mind a mai napig megrendezik, évről évre egyre több fiatalt vonzó vallási rendezvény. Beszélne a kezdetekről? Mi tette időszerűvé a létesítését, milyen tervekkel indultak? Milyen nehézségekkel szembesültek? [caption id="attachment_89844" align="aligncenter" width="1000"] Püspöki beiktatás a temesvári székesegyházban[/caption] – Harmadéves koromban létrehoztunk a teológián egy bibliakört. Ez egy alulról, a kispapoktól jövő kezdeményezés volt. Mindjárt az elején Vencser László tanárunk segítségét kértük, aki szívesen segített az elindulásban. Ez a bibliakör minket közösséggé formált, és annyira lelkesített, hogy a bibliakörösök vakációban is létrehoztak egy-egy ilyen közösséget a saját szülőfalujukban, -városukban. Szerettük volna, hogy ezek az apró körök valamikor egymással is találkozzanak. Kézenfekvőnek ígérkezett, hogy ez Csíksomlyón legyen, mégpedig az őszi búcsú után, hiszen akkor amúgy is elég sok ember megfordult Somlyón, így nem volt feltűnő. (A kommunista időben arra is kellett vigyázni, hogy ne legyen feltűnő.) Így született meg az első Csíksomlyói Ifjúsági Találkozó, ahova első alkalommal csak néhány közösségi tag jutott el. A következőkben ez a szám folyton növekedett. Találkozási alkalomra voltak más kezdeményezéseink is, mint például a különféle falvakból összegyűlt fiatalok együtt szilveszterezése, de a legmaradandóbbnak a CSIT bizonyult. – Még egy év sem telt el Isten szolgája Márton Áron püspök úr halálától, és 1981. június 21-én Jakab Antal püspök úr pappá szentelte. Hogyan emlékszik vissza, miként volt jelen a végzős teológusok, az éppen felszentelt fiatal papok életében a nemrég elhunyt Márton Áron lelkülete, és mit jelentett a börtönöket szintén megjárt Jakab Antal püspök úr szellemisége, főpásztori jelenléte? – Isten Szolgája Márton Áron püspök úrral az én korosztályom évente egyszer-kétszer találkozott. Mi már inkább elbeszélésekből ismertük őt. Minden megnyilatkozását nagy tisztelet övezte. Talán a legfontosabb alkalmak az évente mondott beszédei voltak január 1-jén, a béke világnapján a püspöki palotában, amelyeket nagy várakozás előzött meg, és utána is sokszor fel-felidéztük, emlegettük a szavait. Egyenesen és bátran beszélt. Jakab Antal püspöknek hálás vagyok, hiszen ő szentelt diakónussá és pappá, ő volt, aki nagyon szép kísérőlevelet írt, amikor jelentkeztem, hogy kész vagyok a Temesvári Egyházmegyében szolgálni. Ezzel a levéllel jelentkeztem a temesvári püspökség akkori elöljárójánál, Kräuter Sebestyén ordináriusnál. Külön hálával tartozom neki azért is, hogy, amikor a Securitate nyomására be akarta szüntetni a teológián a bibliaköröket (azzal fenyegették, hogy ha nem szünteti be, feloszlatják a teológiát), jóllehet a tiltó levelet megírta, nem küldte el, hogy ezzel ne pecsételje meg hosszú időre a sorsunkat, hanem megkért, hogy mi magunk állítsuk le a bibliaköröket. Ő is tudta, mi is reméltük, hogy ez csak ideiglenes letiltás lesz. Valóban, a következő ősszel már hivatalosan működhettek a bibliakörök. A kikötés: tanári felügyelettel. Ez nekünk viszont örömet jelentett. Aztán a tanári felügyelet elmaradt, a bibliakörök pedig tovább éltek. – 1981-től 1985-ig Marosvásárhelyen szolgált: a Keresztelő Szent János-plébánián volt segédlelkész. A Vasárnap katolikus hetilapnak adott interjúban (Az egység építésén dolgozom, 2018. május 27., kérdezett: Bodó Márta) úgy fogalmaz, hogy ma is hálás ft. Léstyán Ferenc iskolájának azért, hogy káplántársaival együtt egyetemistákkal foglalkozhatott. Miért számított ez különleges lehetőségnek? – A kommunista rendszer tudta, amit ma sokan nem vesznek eléggé fontolóra még az egyházban sem, hogy akié a fiatalság, azé a jövő. Ezért ez a rendszer, ahol csak tehette, megtiltotta az egyházaknak, vagy akadályozta a fiatalokkal való foglalkozást. A népegyházban, különösen falvakban majdnem mindenki közösségben élt, amelyben ismerték egymást. A városiasodással egyre többen szakadnak ki a közösségekből, és a falvakon maradottak sem élnek már annyira összetartó közösségben. Ezért az egyháznak, ha Isten országát akarja építeni, akkor nem úgy kell tennie, „mintha” lennének közösségek, hanem azokat létre kell hoznia. Különösen a fiatalok körében kell elkezdenie. A közösségépítés az 1980-as években még nemcsak, hogy nem volt divat, de nem is volt ennyire magától értetődő. Mi Marosvásárhelyen a káplántársaimmal ilyen irányba kezdtünk el dolgozni. Léstyán atya régi vágású, akkor már idősebb pap volt, de megértett minket, és támogatott. Amikor pedig a Securitate támadott, akkor ő megvédett, kiállt mellettünk. – Püspök úr, ön tömbmagyar vidékről származik, jószerével a középiskolai tanulmányai befejezéséig nem kényszerült arra, hogy rendszeresen használja a román vagy a német nyelvet. Mi indította arra, hogy 1985-ben éljen a lehetőséggel, és jelentkezzen a paphiánnyal küszködő Temesvári Egyházmegyébe? Bakóvár, Buziásfürdő, Niczkyfalva – többségében német egyházközségek. Majd 1987-ben a resicabányai Havas Boldogasszony-templom plébánosává, később esperessé, majd a hegyvidéki főesperesi kerület főesperesévé nevezték ki, ahol 31 éven át szolgált, és ahol kezdetben románok, horvátok, csehek, bolgárok, szlovákok és cigányok alkották a plébániaközösséget. Három nyelven, magyarul, románul és németül kellett miséznie. Hogyan boldogult a különböző nyelvekkel, hogyan tudta áthidalni/egységbe foglalni a nyelvi-kulturális különbségeket? – 1985 nyaráig soha meg sem fordult a fejemben, hogy más egyházmegyébe menjek. Nagyon jól éreztem magam Marosvásárhelyen. Akkor viszont, a nyári lelkigyakorlatunk után azt hallottuk, hogy Temesvárnak szüksége lenne papokra, Jakab Antal püspök úr kész is lenne segíteni, adna papokat, de senki nem akar menni. Abban a pillanatban nagyon határozottan éreztük fiatal paptestvéreimmel, hogy nekünk a püspök rendelkezésére kell állnunk, legalább valamelyikünknek. Így kopogtam be Jakab Antal püspök úrhoz a nyári lelkigyakorlatunk másnapján. Nem gondolkoztam azon, hogy nehéz lesz vagy könnyű. Egy dolog állt világosan előttem: úgy éreztem, hogy Isten akarata az, amit teszek, a többiről ő majd gondoskodik. Én segíteni, szolgálni akartam. Bakóváron, Buziásfürdőn, Niczkyfalván próbáltam az emberekhez anyanyelvükön szólni úgy, ahogy tudtam, és azt kerestem, hogy nekik jobb legyen. Lassan belejöttem a nyelvekbe, ez sosem okozott lényeges gondot. Isten gyenge eszközökkel is tud dolgozni. Nem hiszem, hogy én fogtam volna őket egységbe, a közös istenkeresésünk kötött össze minket. Minél inkább elmélyültünk Isten akaratában, annál inkább testvérek lettünk. Ez érvényes a más felekezetű testvéreinkkel való viszonyunkra is. – Hogyan érintette egyházközségét, hogyan lehetett szembenézni azzal, hogy főként az 1989-es politikai rendszerváltást követően tömegesen hagyták el az országot a németek és a magyarok? Hogyan alakult plébániai közössége, egyáltalán a kisebbségiek élete a Temesvári Egyházmegyében a demokratikus új világban? Hogyan látja a kisebbségek helyzetét a mai Romániában? – Azt gondolom, a katolikus egyházmegyék közül legelsőnek és legerősebben a Temesvári Egyházmegye szenvedte meg az elvándorlást. 1992-ben az akkor létező 175 plébániából 102 plébániát meg kellett szüntetni. Az elvándorlást nagyon megéreztem Resicabányán is. Ez volt az egyházmegye legnagyobb plébániája. Néhány év leforgása alatt körülbelül 20 000-en vándoroltak ki. 1990-ben a körülbelül 100 tagú ifjúsági csoportnak a 80 százaléka elment. Ugyanez történt az egyháztanáccsal is. A magyar nyelvű fiatal házasok köre szinte 100 százalékban itthagyott minket. Nagy próbatétel volt. Segített viszont lelkileg tisztulni, hogy ne annyira a számokra nézzek, hanem dolgozzak örömmel azokkal, akik éppen ott vannak. A már korábban elindult kiscsoportokból, azokból, akik ott maradtak, újjászületett a plébánia. A bibliakörökből, ifjúsági csoportokból, életigecsoportokból újabb közösségek születtek. Még sokáig fájt az elvándoroltak hagyta űr. Egyházmegyeszerte még a mai napig sem dolgoztuk fel ezt teljesen. De a jó Isten szemünket nem a tarkónkra helyezte, hanem elöl, hogy előre nézzünk. A múlt veszteségeit meg kell jól gyászolni, de aztán nem kell folyton a gyászban maradni. Ez nem lenne jó senkinek, és nem is az Úr akarata. Mi a reménységem? Mindaz, ami történt az egyházmegyénkben, nem a jó Isten háta mögött történt. Tehát ő tud róla. És ha tud róla, akkor ez azt jelenti, hogy megengedte. És ha megengedte, mivel ő maga a szeretet, ezt szeretetből egy valami nagyobb jóért engedte meg. Esetleg úgy, ahogy az édesapák és édesanyák fenyítik a gyermekeiket. Azért, hogy igazibb emberekké nőjenek. Ő nem szeret kevésbé minket, mint egy jó édesanya a gyermekeit. Lehet, hogy valahol mi hibáztunk. De azt mondja a Szentírásban: „Az Istent szeretőknek minden a javukra válik” (Rom 8, 28), még a múlt hibái is. Csak tényleg legyünk istenszeretők! Ez nem egy szép maszlag. Ebben a jövő nyitja van elrejtve. Karácsonykor bejelentkezett egy katolikus család énekelni. Tizenegy gyerekük van, és még egy a mennyországban. Olyanok voltak, mint egy örömteli kis zene- és énekkar. Boldogok voltak, és én is velük. Elmondták, hogy ők csak két gyermeket akartak, de amikor a jó Istent mélyebben beengedték az életükbe, bátorságot kaptak többet is vállalni. Az ő baráti körükből egy másik katolikus család kilenc gyereket vállalt. Jövőt építünk? Igen. Az is jövőépítés, ami elindult néhány plébánián a családjainkkal. Lelkes közösségekké formálódnak, amelyekben egymást támogatják, bátorítják. Ezekben a közösségekben az igazi keresztény és emberi értékeket élik. Ennek jótékony hatása van a gyerekekre és a nevelésükre is. – 2018. május 16-án az életében új fejezet kezdődött: Ferenc pápa kinevezte a Temesvári Egyházmegye élére, augusztus 6-án püspökké szentelték. Értesüléseim szerint önre több ízben is rá akarták bízni a pásztorbotot, de a felkérést mindannyiszor visszautasította. Miért? És most mivel győzték meg, hogy igent mondott? Milyen tervei vannak a Temesvári Egyházmegye új főpásztorának? [caption id="attachment_89845" align="aligncenter" width="1000"] Pál József Csaba a csomortáni templomban adott hálát a kapott útravalóért[/caption] – Egyáltalán nem volt könnyű igent mondani. Ez az igen viszont annak az igennek a folytatása, amit papszentelésemkor kimondtam, vagy még annál korábban, amikor igent mondtam mindarra, amit Isten akarataként fogok felismerni. Terveim ugyanazok, mint eddig: Isten országának az építése. Most azokkal a lehetőségekkel, amelyek rendelkezésemre állnak. Ezt csak közösen lehet tenni. Már a tervezés, ahogy tanácskozunk, az egymásra figyelésünk Isten országa építésének a része lehet. Ez az építés magában foglalja a tanítást, a tanúságtevést, a liturgiát, a rászorulók segítését. Mindez kisebb és nagyobb közösségekben valósul meg. Fontos feladatomnak tartom közösségek létrehozását, és annak segítését, hogy a meglevők – akkor is, ha kicsik – egyre élőbbek, evangéliumibbak legyenek. Az élő krisztusi közösség jellemzője, hogy Krisztusból táplálkozik, a tagok között élő a szeretetszolgálat, és maga a közösség másokért él, missziós lelkületű. Az elvándorlás következtében számos olyan helység van, ahol hatalmas a templom, de csak néhány hívünk van. Egy ideig az elvándoroltak még segítették szülőfalujuk templomának fenntartását, egy-egy tatarozást, de ez egyre ritkábban történik. Más megoldásokat kell találnunk. Ez is a tervek része. – Ön lesz a 2019-es csíksomlyói pünkösdi búcsú ünnepi szónoka. Különleges év ez Románia, Erdély hívő népe, a Székelyföld és a Csíksomlyói Szűzanya kegyhelye számára, hiszen a pünkösdi búcsú előtt egy héttel Krisztus földi helytartója, Ferenc pápa látogatott el hozzánk. Hogyan fogadta a felkérést az erdélyi Ferenc-rendi szerzetesek, valamint dr. Jakubinyi György érsek úr, a Gyulafehérvári Főegyházmegye főpásztora részéről? Mit jelent Csíksomlyón prédikálni, és mit gondol, a szervezési és lelki szempontból rendkívüli esemény, a pápalátogatás befolyásolja-e azt, hogy egy héttel később miként szól majd a fogadalmi búcsús hívekhez a szónok? – A felkéréskor éppen a pápalátogatás miatt még bizonytalan volt, hogy egyáltalán lesz-e csíksomlyói pünkösdi búcsú, nem kell-e inkább minden erőnket a pápalátogatásra koncentrálni. Aztán egyetértettünk abban, hogy igen, minden erőnket a pápalátogatásra koncentráljuk, de a pünkösdszombati búcsún is kell valakinek prédikálni, hiszen lesznek emberek, akik erre is, vagy csak erre akarnak, tudnak eljönni. Számomra ez szolgálat, nem fontos, hogy hányan lesznek. Csíksomlyó szent hely. Ott szolgálni különös kegyelem és öröm. Ott nőttem fel, a Szűzanya oltalmazott egész életemben. A pápalátogatás fontos esemény mindannyiunk életében, bizonyára nagy hatással lesz sokunkra, mindarra, amit teszünk, amit mondunk, akár a prédikációban is. – Püspök urat nemcsak kinevezte a szentatya, hanem 2018 novemberében úgynevezett ad limina látogatásra a Vatikánba ment, ahol alkalma volt személyesen is találkozni őszentségével. Mi az ad limina látogatás jelentősége Románia, a Temesvári Egyházmegye, illetve a romániai magyar püspökök számára? Kérem, ossza meg érzéseit, tapasztalatait arra vonatkozóan is, hogy mit jelentett önnek személyesen találkozni a pápával! – Az ad limina látogatás eredeti jelentésében egy ország katolikus püspökeinek a Szent Péter és Pál sírjához való zarándoklata, amelynek keretében találkoznak a szentatyával, és ellátogatnak a különféle kongregációkba, vatikáni hivatalokba. Ezt a látogatást a püspökök részéről egy összefoglaló jelentés, beszámoló előzi meg. A kongregációkban a beszélgetések ezekre a beszámolókra (is) támaszkodnak. Legutóbb nyolc éve voltak a romániai püspökök ad limina látogatáson. Az egész látogatás csúcsa valóban a szentatyával való találkozás volt. Reggel részt vettünk a Szent Márta Ház kápolnájában tartott szentmiséjén. Homíliájában külön hozzánk püspökökhöz is szólt. Érezhető volt, hogy szavai mögött ott vannak a tettei, ott van az egész élete. Így azok még erősebben hatottak ránk. A szentmise végén szétnéztem, az arcokon különös meghatódottság uralkodott. Az volt a benyomásom: ő tényleg szent atya. Rá néhány órára testvéri szeretetlégkörben következett a fogadás. Mindenkire hosszan, türelmesen figyelt, nem szakított félbe senkit. Tényleg érdekelte az életünk, egyházaink élete. Nagy élmény volt. – Fellapozva a püspökké való kinevezéséről szóló híradásokat, az önnel készített interjúkat, szembetűnő, hogy nagyon gyakran hangsúlyozza az egység fontosságát, az ökumenizmus szükségességét. Miért az egység megteremtését tartja a legfontosabb lelkipásztori és főpásztori feladatának? – Jézus – halála előtt, mintegy végrendeletként – legbensőbb óhaját fejezte ki, amikor így imádkozott: „Atyám, legyenek mindnyájan egy. Ahogyan Te, Atyám, bennem vagy, és én Tebenned, úgy ők is egy legyenek mibennünk” (Jn 17, 21). Jézus elhozta közénk a Szentháromság életét, és azt akarja, hogy ez az élet közöttünk is megvalósuljon. „Ahogyan Te, Atyám, bennem vagy és én Tebenned, úgy legyenek ők is egy mibennünk.” A keresztény élet a Szentháromság élete bennünk. A Szentháromságban pedig egység van. Megmarad a különbözőség (a Szentháromságban három különböző személy van), de a szeretet létrehozza az egységet, annyira, hogy csak egy Istenről beszélhetünk. Ha egység hiányában élünk, az ellentanúság, a szentháromságos Isten szeretetegységét valljuk, erről prédikálunk, de életünk mást mutat. Ez pedig hiteltelenné tesz bennünket. Jézus az előbb idézett imájához még hozzátesz egy mondatot: „Atyám, legyenek mindnyájan egy (…), és így elhiggye a világ, hogy Te küldtél engem.” Ha a világ nem hisz Jézusban, azért a mi széthúzásunk is felelős. Az egységet kell megélnünk nekünk keresztényeknek olyan módon, hogy ezzel példát adjunk a szétszakadozott világnak, azoknak is, akik nem ismerik Jézust. Ezt az egységet kell megélnünk keresztény családjainkban, közösségeinkben, plébániáinkon, és ezt kell megélnünk más felekezetű keresztény testvéreinkkel is.