szórványos felhőzet
erős felhőzet
Atyai pofon – bokszerrel
Németországban néhány hete botrányt okozott, de diplomáciai feszültséghez is vezetett, hogy egy műsorvezető a közszolgálati televízióban, egy sokak által nézett műsorban előadott egy Erdoganról szóló, a török államfőre nézve nem túl hízelgő versikét. Na jó, a kiszólásokkal, levegővétellel együtt egy perc hosszú „költemény” konkrétan arról szólt, hogy a törökök elnöke szeret kecskével közösülni, amihez gyermekpornó-nézegetéssel teremt hangulatot, homoszexuális, hanyagolható méretű a férfiassága stb. – és akkor csökevényes némettudásom még meg is akadályozott abban, hogy a legprofánabb részeket idézzem. A komikus-műsorvezető nem bolondult meg, legalábbis a vers előadásának pillanatában tudatánál volt, mivel többször is hangsúlyozta, hogy szándékosan rendkívül durva sértéseket vág Erdogan fejéhez. Viszont nem teljesen öncélúan: a performanszot társadalmi kísérletnek szánta, azt akarta kideríteni, hogy hol van jelenleg a politikai szatíra határa Németországban, azaz ki/mi állapítja meg, hogy hol húzódik a vonal a szólásszabadság csecsén nevelkedett, műfaji értelemben túlzó, eltorzító szatíra és a hatályos német törvénykezés által már büntetendőnek tartott, külföldi méltóságot sértő „önkényes kriticizmus” között. Aktuálpolitikai háttér is van: a műsorvezető arra is kíváncsi volt, meddig tágítható a vélemény-, illetve sajtószabadság egy olyan miliőben, amelyben a német kormány (és nem csak) szinte kétségbeesetten függ attól, hogy Törökország hajlandó-e vagy sem megállítani az Európába tartó menekülteket, kész helyzet elé akarta állítani a kormányt, amely szerinte az EU-s menekült-megállapodás miatt túl sokat enged meg, illetve néz el a törököknek. Az incidenshez hozzátartozik, hogy nem volt előzmény nélküli: úgy két héttel az ominózus szavalat előtt egy másik német közszolgálati tévéadó játszott be egy Erdogant gúnyoló dalt, amely azon élcelődött, hogy a török államfő elhallgattatja az ellenzéki újságírókat, ha kell, kozmetikázza a választási eredményeket, és szívesebben dobat bombákat a kurdokra, mint mondjuk az Iszlám Állam harcosaira – így hát országa derekasan kiérdemli az EU-tagságot. Ezen – a rá következőnél egyébként sokkal civilizáltabb és szalonképesebb hangvételű – dalocskán Erdogan dühöngött, követelte, hogy távolítsák el a felvételt, illetve Ankarában berendelték a német nagykövetet a külügyminisztériumba.
Na, erre csattant aztán a második inzultus. Aminek nyilván szintén lett következménye: a török kormány hivatalosan kérte fel a német kormányt, tegyen lépéseket az irányba, hogy az igazságszolgáltatás vonja büntetőjogi felelősségre a mocskos szájú műsorvezetőt. A törökök szerint erre a jogalap a német büntető törvénykönyv 103., külföldi országok intézményeinek és képviselőinek megsértéséről szóló paragrafus, magyarán felségsértés, mivelhogy a jogszabály a 19. századból származik, csak eddig – Erdoganon kívül – senki sem látta fontosnak lepókhálózni. Hogy mi történt? Merkel kancellár nyilván kiállt a véleménynyilvánítás szabadsága mellett. Úgy fél napig, mert később már elítélte a történteket. Kormánya pedig fel is hatalmazta az igazságszolgáltatást arra, hogy megkezdje a műsorvezető elleni eljárást – igaz, a kancellár szerint ez még nem jelenti azt, hogy a kormány bűnösnek tartja a műsorvezetőt, vagy állást foglalna arról, hogy hol húzódik a vélemény, a sajtó és a művészet szabadságának határa. A bíróság kell erről kimondja a verdiktet – mondta kamerákba az előrángatható frázist a kancellár.
A történteket az övénél több szemszögből is lehet látni: akinek szimpatikus Erdogan – Németországban 3-4 milliós török kisebbség él –, azok nyilván méltánytalannak és felháborítónak tartják. Akik nem Erdogan-rajongók, viszont aggasztja őket a migránsok jelentette európai probléma, azok talán bosszúsak, hogy egy idióta húzgálja az oroszlán bajszát. Akik elismerik, hogy Törökországban mind inkább létjogosultságot nyer az autokrata vezetési modell és az iszlamista-konzervatív politika, amelyben Erdogan – mint népszerű „erősember” – imidzsvesztés nélkül megteheti, hogy rendszeresen bepereli politikai ellenfeleit, a nem tetsző újságírókat vagy akár az egyszerű állampolgárokat az őt ért „sértések” miatt, azok esetleg elégedetten vigyorognak. És lehetnek olyanok – nyilván az ezt a jegyzetet olvasók között is szép számmal –, akiket ez az egész cirkusz egy cseppet sem érdekel.
Nekik mondom: nemrég átment egy törvény a román szenátuson, amely egytől három évig terjedő börtönbüntetéssel sújtaná azt, aki nyilvánosan megvető magatartást tanúsít a román nemzeti jelképekkel szemben, és hat hónaptól két évig ülhetne az, aki a hatóságok által használt jelképek ellen tanúsít nyilvánosan sértő magatartást. A törvénytervezetet hallgatólagosan fogadták el, mondhatni „átcsúszott”, miután azt korábban visszaküldték, és okkal feltételezhető, hogy azt majd elutasítja a képviselőház, tehát valós következményei nem lesznek. Ha viszont mégis ilyen értelemben változna a hazai büntető törvénykönyv, akkor azzal gyakorlatilag újjáélesztenék a kommunista diktatúra alatt született azonos rendelkezést. Nemzeti jelképnek Romániában az ország zászlaja, címere, pecsétje és nemzeti ünnepe számít. Akit tehát nem fűt megfelelően a honpolgári lelkesedés december 1-jén, hátat fordít a trikolórnak, esetleg egy újságcikkben vagy televíziós műsorban „megsérti” a címert, ne adj’ isten, obszcén dolgot mond a pecsétről – azt a tervezet értelmében elítélhetnék ezért. Kíváncsi lennék, ha egy erdélyi műsorvezető vagy újságíró tesztelné ilyen esetben a jogállamiság szakítószilárdságát, róla mit gondolnánk? A német műsorvezető a történtek után rendőri védelmet kapott. Mondjuk, megkapná az erdélyi is…
Burus János Botond
