enyhe havazás
borús égbolt
Apokalipszis, most?
Erdőtüzek pusztítanak Európa déli részén, lángol Szibéria, Velencében a Szent Márk tér ismét víz alatt, földrészünk mérsékelt övi részét is megtépázták a viharok. Összeomlóban a Golf-áramlat, ami radikális éghajlatváltozással járna, hétfőn pedig az Éghajlat-változási Kormányközi Testület (IPCC) közzétette eddigi legsúlyosabb figyelmeztetését. Közel járunk a klímakatasztrófához eszerint, és talán még egy utolsó lehetősége van az emberiségnek, hogy mérsékelje a küszöbön álló problémák pusztító erejét. Ezzel nem azt akarják sugallni a kutatók, hogy minden, amit elrontottunk, visszafordítható, azt sem, hogy jobb lesz, de – ha globális szinten készek lennénk cselekedni – legalább nem a legrosszabb forgatókönyvre számíthatnánk az elkövetkező évtizedekben.
Apokalipszis most? Vagy ha nem is most, de 20-30 év múlva? Ha nem csökkenti a világ drasztikusan az üvegházhatású gázok kibocsátását, akkor igen, a klímakutatók szerint reális közelségben van a klímakatasztrófa. Készpénzre lefordítva: a mostani fiatalok, talán a középkorúak is, de gyerekeink biztosan a saját bőrükön fogják érezni a gyors felmelegedés, a tengerszint emelkedésének, az északi jégolvadásnak a hatásait, mind elszenvedői leszünk a gyakori pusztító kánikuláknak, szárazságoknak és árvizeknek, illetve azok gazdasági-társadalmi következményeinek.
Nem vagyok klímakutató, a folyamatokat, azok belső dinamikáját nem igazán értem. Elfogadom viszont a hiteles, tudományos kutatások eredményeit, és bevallom, néha aggaszt, hogy mit teszünk a környezetünkkel. Igen ám, de vannak, akiknél mindez már állandó szorongást okoz, már az is felmerült, hogy a klímaszorongásnak vagy ökoszorongásnak nevezett tünetegyüttes bekerüljön a mentális betegségek csoportjába. Főként a jóléti országokban gyakori, inkább – nem véletlenül – a fiatalabb generációkat érinti, és természeténél fogva eléggé nehezen feldolgozható. A szakemberek a pozitív megküzdés stratégiáját ajánlják terápiaként, hiszen egy ember nem elég a globális probléma megoldásához, de saját életében legalább működhet úgy, hogy ő maga minél kevesebbet ártson.
Az már a ló másik oldala, amikor olyan erős lesz ez a „mentsükmegaföldet” elköteleződés, hogy mások kirekesztésébe torkollik. Green shaming (zöld megszégyenítés) néven kezdtek írni a jelenségről, ami arról szól, hogy bűntudatot keltsünk másokban, akik még nejlonszatyrot mernek a kezükbe venni, vagy új ruhát vásárolnak, még cigarettáznak, marhahúst esznek, samponnal és nem házi szappannal mossák a hajukat. Persze a saját szorongást lehet úgy is „kezelni”, hogy beleállunk embertársainkba, csak kérdés, hogy ezzel mit érünk el. A mi feszültségünk talán csökken, de a másik ellenállása, dühe majdnem biztosan nő.
Negatív érzelmektől pedig pozitív változás nem várható, márpedig – mint írásom elején felvázoltam – tetszik, nem tetszik, valamit tenni kéne. A globális összefogást, a gazdasági szereplők és a politikusok lépéseit mi átlagemberek nem igazán tudjuk befolyásolni, de a saját életünkben valóban lehetnénk óvatosabbak, felelősségteljesebbek, gondolhatnánk gyakrabban arra, hogy milyen körülmények között fognak élni gyermekeink. Értük szerintem érdemes legalább apró vagy inkább nagyobb lépéseket tenni a mindennapi életünkben a klímatudatosabb magatartás felé.
Persze legyinthetünk is az egészre, manapság úgyis divatos mindent beskatulyázni, lehet mondani, hogy a klímaválság is Mr. Soros újabb húzása stb., de ne áltassuk magunkat: ezzel csak eltávolítjuk a problémát, azaz megpróbáljuk elhitetni magunkkal, hogy semmi közünk hozzá.
Szoronghatunk vagy harcolhatunk fanatikusan, tagadhatjuk is erősen, de az éghajlatnak, a természeti folyamatoknak ez teljesen mindegy. Minden megy a maga útján, ami lehet, hogy tényleg a katasztrófa felé tart. Lelki békénk és jövőnk szempontjából talán mégis jobb, ha hagyjuk a vitát és cselekvő módon zöldebbre váltunk. Ártani biztos nem árt.
Asztalos Ágnes
.jpg)