[dropcap]F[/dropcap]olytatjuk barangolásunkat jeles alkotóinknak a nyelvről írt gondolatai között. Illyés Gyula Anyanyelvünk című munkájában a következőket írja: „Amilyen örömmel, mindannyiszor majdnem ugyanolyan szorongással fogok a szépen szaporodó nyelvművelő művek olvasásába. Eleve örülök a jó íznek, amelyet egy-egy nyelvi fordulat kibontása révén élvezhetek, és szorongva, izgatottan futom át a pellengérre állított hibákat: hátha én is elkövettem azokat. Elröstellem magam, ha megesett. Szinte látom, mint ráncosodik, mint feketül meg az a régi mondatom, amelybe – mint gyümölcsbe a féreg – a hiba befészkelte magát. A röstelkedés hamarosan haragra változik. Nem magamat érzem hibásnak. Anyanyelvül kaptam e nyelvet. Elvártam volna, hogy miként apámtól a vért, ezt is egészséges állapotban kapjam. Ne kelljen még ezzel is bíbelődnöm. Ha egy-egy kifejezésről, melyet magam is használtam, kiderül, hogy rossz, úgy érzem, mintha pénzhamisítók kezébe kerültem volna. Én valamikor valódinak fogadtam el, amit használatba bocsátottam. E kifejezések legtöbbjét még gyerekfővel vettem birtokba; komoly tekintélyek tukmálták rám: keserűen és fölháborodva emlékezem iskolakönyveim stílusára. És éppily keserűen gondolok azokra a hajdan volt írókra, akiknek gondolata nyomtalanul eltűnt, de kezük szennye megmaradt abban az örök életű, puha szobrász-anyagban, amelyből gondolataimat én is kigyúrnám. Egy nemzedék nehezen tudja megállapítani, hogy irodalma lépést tart-e más nemzetek irodalmával. Irodalmunk hátramaradottsága mellett a legdöntőbb bizonyíték, hogy írás közben még nyelvhelyességi aggodalmunk lehet. Eszközünk tehát még nem tökéletes. A nagy irodalmaknak alig van ilyen kérdésük. A nyelvtisztító mozgalom ott valóban csak tisztítás, az árnyalatok finomítása, és nem kétségbeesett védekezés. A francia és angol író helyesen írni már az elemiben megtanult, és hogy! A nyelv megbízható, ronthatatlan anyagként fekszik előtte; épp ezért alakíthatja, újíthatja a maga egyénisége szerint, a rontás veszélye nélkül. Elkövethet helytelenséget is, még annak is egyéni íze lesz, mert egyéni marad, az összességnek nem tud ártani. Ilyen megtorló ereje nálunk – igen érdekesen – csak a költői nyelvnek van. Olyanfajta kifejezés, mint vizsgálat tárgyává teszi, prózában észrevétlenül elcsúszik; a versből kiüvölt. Éppígy védekezik a vers az idegen szavak ellen is (pontosan érezve, hol kell mértéket tartani), így védekezik a hivatali lomposság és tekervényesség ellen, minden ellen, amit nyelvtisztítóink kifogásolnak. Lírában vagyunk, változatlanul, a legerősebbek.” Fábry Zoltán Vigyázó szemmel című írásában a következőket fogalmazza meg: „Egy nép tükre, lényege, önkifejezése a nyelve. »Nyelvében él a nemzet«: ki tudja ma még mondani, hogy ez frázis? A nyelv az emberi létet jelenti: szabad, kötetlen lélegzést. A nyelv egy nép életének legfontosabb szerve: ideghálózata. Ha itt bénulás áll be, megérzi az egész szervezet. Népet csak nyelvében és nyelvével lehet felemelni, amiből logikusan következik, hogy nyelve megbénításával ki is lehet semmizni. Nyelv nélkül nincs szellem, nincs erkölcs. A nyelv maga az emberség: mi különbözteti meg az embert az állattól?! Nyelv nélkül semmi sincsen. Mindennek kezdete, gyökere és lényege a nyelv, a szó: »Kezdetben vala az ige!« Nyelv, megnevezés, megjelölés nélkül az élet negatív lemez; pozitív nevezőre a nyelv, a gondolat hozza. Táj és ember, történelem és vallás, munka és pihenés, termelés és fogyasztás, hit és akarat, ördög és Isten a nyelv segítségével élnek tudatunkban. Világos: a szlovákiai magyarság tegnap és ma csak nyelvével és nyelvében élhet emberhez méltó életet…” Komoróczy György