Mint annyi mindennek, László Barna filmjének[1] sem tett sok jót a koronavírus-járvány. Amikor a Budapesti Nemzetközi Filmfesztiválon (BIDF)[2] bemutatták, úgy tűnt, hogy gyors és valódi „diadalútja” lehet, hiszen mindjárt képesnek és érdemesnek látszott arra, hogy viszonylag szabadon járhasson, ami manapság ritkaságszámba megy a dokumentumfilmek esetében. Akkor úgy tűnt, hogy Magyarországon fővárosi és vidéki mozik tűzik műsorukra, és még arra is lehetőség mutatkozott volna, hogy kistelepüléseken vetítsék. Ez az anyaországban történt volna, de a produkció forrásvidékén, Erdélyben ugyancsak körvonalazódtak a lehetőségek. Mindez azonban nem történt meg, illetve nem így történt, hiszen nemcsak a filmek, nemcsak a kultúra rekedt be dobozokba, hanem sok egyébbel együtt, mi magunk is. Most úgy tűnik azonban, hogy túl-éltünk László Barna filmjével együtt, hiszen július 15-én sor kerülhetett a székelyudvarhelyi bemutatóra. A fiatal filmrendező karrierje kisjátékfilmekkel indult – közülük a Jég alatt (26”, 2014) tekinthető igazán kimagasló alkotásnak, amely ugyancsak jól érzékelhető népszerűséggel szerepelt a fesztiválokon és a szélesebb közönség előtt egyaránt –, ám úgy tűnik, hogy ez a mostani projekt felülírta a fikciós alkotások körüli alkotómunkát, és elmozdította a dokumentarista ábrázolás felé. Egyébként – vallja László Barna – jelenleg is foglalkoztatja egy „nagyobb lélegzetvételű” kisjátékfilm ötlete, de ugyanakkor több dokumentumfilm témája is. Idő és pénz kérdése csupán, hogy mely elképzelés kerülhet előtérbe, de ez maradjon egyelőre szakmai titok. Az Isteni kéz egyébként már akkor nagy ígéret volt, amikor még nem is volt kész, 2017-ben beválogatták a 23. Szarajevói Filmfesztivál DOCU Rough Cut Boutique programjába, amely arra való, hogy tanácsokkal – több szem többet lát alapon – segítsék az utómunkákban a fiatal rendezőket.   Egyáltalán nem véletlen, hogy a hagyományőrző szászcsávási cigányzenekar – Szászcsávás Zenekar, vagy Szászcsávás Band – sors- és életkövetését választotta. Hiszen gyakorlatilag együtt élt a film szereplőivel. Az együttes közelében nőtt fel. Szülei, legszűkebb családi és baráti környezete, a székelykeresztúri Pipacsok Néptáncegyüttes működteti, működtette Felsősófalván a néptánctáborokat – ez a nemzetközi hírnevű rendezvény a tavalyi és az idei korlátozó intézkedések miatt elmaradt, de remélhető, hogy a jövő évre már meghirdetik –, ahol rendszerint a szászcsávásiak húzták a talpalávalót és tanították a fiatalokat úgy zenélni, abban a modorban, ahogyan már csak ők tudnak. A zenészekkel való kapcsolattartás azonban messze több volt az ilyen nyári együttléteknél, hiszen évközben is számos közös fellépési alkalom, olyan közös program zajlott, amelyet gyermekként-ifjúként végigélhetett és megszemlélhetett. Jól ismerte a cigányzenészek magán- és családi életét egyaránt. [caption id="attachment_126285" align="aligncenter" width="960"] A Szászcsávás Band a felsősófalvi tánctáborban húzza a talpalávalót (2015) - a lenti képek pedig a 25. tábor alkalmával készültek (2019) - A felvételek a Pipacsok Néptáncegyüttes archívumából valók[/caption] A rendező baráti beszélgetések során elmondja, hogy úgy gondolta, 3-4 helyszíni forgatás bőven elég lesz, hiszen erősen „otthon van” a témában. A harmincadik alkalom után pedig kétségbeesett, hogy annyi sem volt elég. Hogy ez még semmi. Hogy hull szét az egész. Körülbelül hatvan Szászcsávásra történő ellátogatás kellett, hogy ilyen formát öltsön ez a mozi. „Jól van ez talán így is, elégedett vagyok vele, de ma másképp csinálnám” – mondja, hiszen az alkotó ember mindig a tökéletesre vágyik. Annyi azonban biztos: az élet is bőven beleszólt, beleírt, belefényképezett. A két főhős zenész sorsának bemutatása mellett igencsak fontos a kulturális antropológiai ábrázolás. Keresetlenül, a maga csupasz mivoltában sorakoznak elénk a szászcsávási domboldal képkockái, a putrik világa, az igényesebbek hajlékok, azok a valóság-kulisszák, amelyek közt – színesen, boldog-boldogtalanul, szenvedéllyel, de mégis mintha évszázados mozdulatlanságban – élnek a zenekar tagjai, a cigányzenészek, és szélesebb, egyáltalán nem zenélő, csak ott lévő szomszédságuk. Minden van itt: öröm, nyomor, elégedettség, örökös elégedetlenség, igénytelenség, szerény igény. De annál több szeretet. Őszinte hétköznapi, és folyton-folyvást megmutatkozó istenhit. Ha nem lenne itt a zene, már csak az életábrázolás jóvoltából is igazi dokumentumfilmmé nemesedne ez a produkció. Zene azonban van. Bőven. Áradó. Megmaradó muzsika. Gazdagítja az üzenet- és jelentésrétegeket. És ez a különleges érték, a megismételhetetlen szépségű zene tudása, hangja, művelése emeli másfajta magaslatokig a filmet [caption id="attachment_125727" align="aligncenter" width="780"] Az Isteni kéz plakátja[/caption] László Barna filmje 2015 és 2020 között készült. Az alapötlet abban a döbbenetes pillanatban fogant meg az alkotóban, amikor – látva az egyre inkább elhatalmasodó kórt – a zenekar brácsását, Mezei Ferenc „Csángálót”, a prímás, Jámbor István „Dumnyezó” kénytelen kizárni, eltiltani a nyilvános zenéléstől. Az elhatalmasodó Parkinson-kórral Csángáló képtelen felvenni a harcot, eljut ugyan a szakorvosokhoz, de nem hajlandó alávetni magát a 80-90%-os sikerrel kecsegtető beavatkozásnak. Egyetlen reménysége marad, hogy átadja unokájának mindazt, amit ő tud. A dallamkincset, a vonó kifinomult mozdulatait, a türelmet és a szenvedélyt. A biztos hangszerismeret és a zenélés tudása azonban kitartást és rengeteg gyakorlást feltételez. [caption id="attachment_126279" align="aligncenter" width="444"] Jámbor István "Dumnyezó" - Fotó: Sóvidék Televízió[/caption] Az unoka, az ifjú Bálint, aki ekkortájt egyre inkább kamaszodó kisfiú – nagyjából 10 és 15 éves kora között zajlik a „filmidő” – másfelé „csángál”, többek között erősen érdeklődik a lovak iránt, és nagyon sok időt tölt a kedvenc kiscsikóval. A nagyapa – bármennyire is rozoga, alig tud lábon állni, alig tudja kézben tartani a vonót és a hangszer testét – nem sajnálja a fáradságot és „leckéket ad”, mígnem Bálintban is felülkerekedik a muzsikás-szenvedély. A prímás, Dumnyezó – miközben maga is súlyos betegségen esik át, elveszíti fél lábát – örömmel veszi tudomásul ezt a sikert, és egyre inkább kiáradó eufóriával tapasztalja, hogy Csángáló keze már nem remeg, vagy legalábbis nem remeg olyan mértékben, hogy akadályozná a zenélésben. Hogy talán még muzsikálhatnak is. Együtt. és a gyermekkel is. [caption id="attachment_126280" align="aligncenter" width="446"] Mezei Ferenc "Csángáló" - Fotó: Sóvidék Televízió[/caption] Semmiféle gyógyászati beavatkozás nem történt. Talán az Isten keze… Feltételezhető, hogy a feladat, a hagyaték-átadás lehetősége lassította, illetőleg fordította vissza az egyébként végzetes, lassú testi-lelki leépüléssel járó nyavalyát. Mi lehetne más a kiteljesedő fináléban!? Futnak a felíratok a vége-főcímben. Kigyúlnak a fények, és a mozivászon elé betolják kerekesszéken Dumnyezót, érkezik Csángáló, Bálint, a Szászcsávás Együttes többi tagja, a Kedves és a Lelkes zenekarok, néhányan a fiatalok, a prímás-tanítványok közül, s rázendítenek. A folytatás reményében. Húzzák. Rendületlenül. A közönség hosszan tapsol. Fennállva. És nem akar hazamenni. Mert folytatás van. És következhet.

Simó Márton

[1] ISTENI KÉZ (Hands of God, 71’, dokumentumfilm) – Rendező: László Barna, producer: Sós Ágnes, operatőr: László Barna, vágó: Kővágó Szabolcs Olivér és ifj. Petróczy András, zeneszerző: Hodován Milán. Készült a Magyar Média Mecenatúra támogatásával. [2] Budapest International Documentary Festival https://www.youtube.com/watch?v=QXW5dgcdJnM&list=UU0UB-fPxB1Jh-KU9erPHN6w&index=1