Hiányzik-e Anglia? – kérdezik sokan. Persze, hogy hiányzik. Jól kialakult életritmusunk volt, nyugodt lakhatási körülményeink, motiváló fizetésünk, anyagi biztonságunk, néhány csodálatos barátunk. Hogyne hiányozna! De messze nem annyira, mint amennyire Angliából hiányzott az itthon. Hasznos 15 hónap után elbúcsúztunk a szigetországtól. Eddig még nem bántuk meg. Az előző részben írtam, hogy leginkább anyagi okok miatt indulunk külföldre, és főként lelkiek miatt térünk haza. Ha észszerűen állunk hozzá, akkor ez úgy működik, mint a mérleghinta: kezdetben az anyagi oldal a súlyos, de az idő múlásával, amint anyagi síkon előrelépünk, fokozatosan a lelki oldal súlyosodik el és felbillenti az anyagit. Ha alkalomra várunk, akkor az átbillenés utáni földet érés az a pillanat, amikor érdemes meghozni a döntést, leszállni a libikókáról és hazaindulni. Ezek viszont személyes benyomások, nyilván vannak, akiknél másképp működött, működik. Külföldön élőkkel való beszélgetéseim során azonban arra következtettem, hogy a legtöbb esetben a hazaindulást nehezebb eldönteni, mint korábban az elindulást. Gondoljunk csak vissza a gyermekkorra: milyen könnyen felpattantunk a libikókára, de aztán alig akartunk leszállni róla! A szálak elvarrása Az utolsó angliai hetek szívszorítóak voltak. Bármerre mentünk, mindenhol az a gondolat járt a fejünkben, hogy utoljára vagyunk itt. Utoljára látjuk azt a világítótornyot, nem sétálunk többé a folyóparton, nem vásárolunk a kedvenc áruházunkban, talán sosem eszünk már ennyire finom kebabot, nem gyalogoljuk le a munkába vezető útvonalat, bizonyára soha többé nem találkozunk olyan személyekkel, akik a mindennapjaink részét képezték. Tudjuk, hogy van néhány ember, akik örömmel ellátogatnak majd hozzánk, és játszunk annak is a gondolatával, hogy majd valamikor ellátogatunk Gatesheadbe és Newcastle-be, de fölösleges túllihegni: már semmi nincs, ami ezekhez a városokhoz kötne bennünket. Amikor leporolod a bőröndöt és elkezdesz csomagolni, akkor az sem vigasztal, hogy tudod: otthon is jó lesz. Ezt a korcs helyzetet – még ott vagy, de már nosztalgiával gondolsz rá – tetézi a mindenféle ügyintézés: kijelentkezni a lakásból, a városból, a szolgáltatóktól, a munkaerőpiacról. Ez az a néhány nap, amikor kicsúszik a talaj a lábad alól: ma már megrendelted a véglegesítő számláidat és jelezted a munkaerő-elosztónak, hogy felmondtál, jövő héttől pedig nem lesz munkád, két nappal később lakásod sem. Időd sincs kijavítani, ha hibázol valahol. Ha nem jelented be az országból való végleges távozásodat, illetve nem állíttatod le a különböző szociális segélyek folyósítását, akkor egyes rémtörténetek szerint több ezer font értékű büntetésre számíthatsz, akkor is, ha a világ másik végén vagy. Sokan visszaélnek ezekkel a segélyekkel, de őszintén, én nem is hallottam büntetésig fajuló esetekről. Azt viszont tudom, hogy mi még mindig kapunk „fenyegető” leveleket, pedig még hazajövetelünk előtt visszamondtuk a segélyünket. Kizökkenni, visszazökkenni Azt hiszem, legjobban az életritmus hiányzik nekem Angliából. Felelősség nélküli gyári munkánk volt, a feleségemmel ugyanazon a vonalon dolgoztunk. Két nap reggeltől estig munka volt, majd következett két szabadnap, amikor pihentünk, ügyes-bajos dolgainkat intéztük, főztünk, sütöttünk a következő két munkanapra. Egész évre előre tudtuk, hogy melyek lesznek a munkás és melyek a szabad hétvégék, utóbbiakat pedig igyekeztünk valami hasznossal eltölteni. Hazatérésünk után aztán engem várt az újságírói munka itt, a szerkesztőségben, majd a feleségemnek is sikerült ugyanitt elhelyezkednie. De már minden merőben más. A munkaprogram kiszámíthatatlan, a hétvégékkel is nehéz játszadozni, de még mindig ez a legkevesebb. Főként az eltérő mentalitás az, amibe nehéz visszazökkenni. Rendkívül bosszantó, hogy itthon az átverés kultúrája mennyire dominál: ha a törvény nem írja le világosan, hogy paradicsomkaróval nem vághatjuk pofán a szomszédot, akkor megtesszük, és védekezhetünk azzal, hogy a törvény nem rendelkezik paradicsomkaróról! Hihetetlen, hogy zászlóügyekkel, visszaszolgáltatásokkal és egyéb egyértelmű, mégis vitatott igazságokkal kell nap mint nap hadakozni, és az embernek a nonszenszre kell pazarolnia az energiáját. Mennyi értékes időt és pénzt spórolhatnánk meg, ha nem kétnyelvű táblák, zászlók, címerek miatt kellene nyomorítani az igazságszolgáltatást és a közérzetet! De hát ez van, ha nem mi nyomorítunk, akkor bennünket nyomorítanak, és lehet, hogy ez „perverznek” tűnik, de ez is oka volt annak, hogy hazajöttünk. Mert nekünk ezek mind fontosak, és ha futni kell értük, akkor beállunk a váltóba és szaladunk. Mi az otthon? A korábbi részben hosszasan írtam arról, hogy egyedül megéri-e nekivágni a külföldi éveknek. Nemcsak anyagi megfontolásból jutottam arra a következtetésre, hogy nem, hanem azért is, mert itt jön képbe a honvágy. Talán erről érdeklődnek a legtöbben. Az otthonnal kapcsolatban két dolgot nagyon megtanított nekem Anglia. Az egyik, hogy az otthon nem feltétlenül helyhez, inkább személyekhez kötődő életérzés. A szülőfalum ugyanúgy hiányzik Csíkszeredából is, mint Angliából, de a falumnál is jobban hiányzott a testvérem és a szüleim. Viszont ott volt mellettem a feleségem, és ez elég volt ahhoz, hogy ne érezzem otthontalannak a mindennapokat. Amennyit egyedül tudtam volna spórolni, annak a háromszorosát takarítottuk meg közösen, ami pedig ennél is fontosabb volt: nem éreztük annyira keserűnek a honvágyat. A másik tanulság pedig a „mindenhol otthon vagyok, ahol jól érzem magam”-féle megnyilvánulás „leleplezése”. Amikor hazalátogató ismerőseim mondtak ehhez hasonlókat, csodáltam őket, hogy ők mennyire jól csinálják ezt! Anglia után viszont az a véleményem, hogy ezek a mondatok csupán az álarcai azoknak, akik sehol sem tudnak elhelyezkedni. Kell az embernek egy lakás a világon, ahonnan nem tessékelhetik ki, ahol valóban otthon érezheti magát. Nagy-Britanniában másak a trendek, nem fontos a magántulajdon, mert sok vele a hercehurca. Előnyben részesítik inkább a bérlakásokat, és nem képesek felfogni, hogy 40 éves korukra mitől olyan frusztráltak, labilisak. Hát azért, mert legfeljebb egy közönséges autójuk van, és semmi lényeges megvalósítás. Érdemes Valóban nehéz szülőföldön prófétává válni. De ez nem a te hibád, hanem azoké, akik irigységük, feketébe boruló szürkeállományuk, gyarlóságuk miatt nem képesek elfogadni. A szülőföld viszont nem feltétlenül egy falu vagy város. Az enyém például tágabb értelemben a Székelyföld, még tágabb értelemben pedig Erdély. E kettőt neveztem meg minden alkalommal Angliában is. Romániát nem, mert egyrészt nem érzem szülőföldemnek, másrészt szégyen. Rosszul esik leírni, de tényleg. A magyar útlevél nélkül el sem indultam volna már akkor sem, és most már tudom is, hogy ez jó döntés volt. Visszatérve, nem is az a fontos, hogy próféták legyünk, csupán annyi, hogy az alapvető értékeink követői. Sehol a világon nem szerethetnek annyira, mint amennyire itthon szeretnek! És a szülőföldedet sem szeretheti senki annyira, mint te, aki itt születtél! Ez pedig hatalmas erőforrás, aminek a hiányában nagyon nehezen boldogulhatsz. Aki itthon nem tud boldogulni, az külföldön is nehezen fog. Jussanak eszedbe azok a családok, akik külföldre költöztek! Lehet, hogy itthon nem találták meg a boldogságukat, de akiket én ismerek, azoknak nagyja idegen országban sem. Az ok elég egyszerű: idegenben mindig idegen maradsz. Ahogy a legelején leszögeztem: senkit sem akarok rábeszélni arra, hogy elmenjen vagy arra, hogy visszajöjjön. De kérdezitek, hogy mit csinálhatnék otthon? Hát például azt, amit külföldön megtanultál. És éppen ez lehet a Székelyföld, Erdély esélye: ha hazahozzuk a külföldi tapasztalatot, munkamorált, tudást. Kutyából nem lesz szalonna, és az ugatásainkból sem dicshimnusz. Hát akkor ne ugassunk, és ne csak legyintsünk, hanem bizonyítsuk, hogy tényleg volt értelmük a távolban eltöltött éveknek! Érdemes szerencsét próbálni külföldön? Érdemes. És érdemes utána itthon építeni tovább az életet? Érdemes. Igen, érdemes! Kovács Hont Imre