enyhe eső
borús égbolt
Amikor a valóságnál megnyugtatóbb a horrorfilm
A hírek után megnéztünk egy horrorfilmet, hogy kissé megnyugodjon a család. Ez a felirat szerepelt a világhálón terjedő mémek egyikén. Rengeteg ehhez hasonló fekete humort nemcsak nyomokban tartalmazó mémmel futhatunk szembe a világhálón. Írtunk már épp eleget a háború felfoghatatlan szörnyűségéről. Most másról lesz szó.
Nevezetesen arról, hogy miként dolgozzuk fel a teljes kontinenst megrázó eseménysorozatot. Az egyik kézenfekvő válasz, hogy pontosan ehhez hasonló mémekkel és „trükkök százaival” igyekszünk megszelídíteni azt a valóságot, amelynél már egy horrorfilm is megnyugtatóbb. Az az érzésem, hogy némiképpen hasonlóan kezeljük a háborút is, mint a világjárványt. A kezdeti sokk, pánik és ijedtség után elkezdünk hozzászokni, bármilyen borzalmasan is hangzik ez.
Keressük azokat az információkat, amelyek megnyugtatnak valamennyire. Egyik ismerősöm egy hetet töltött az ukrán határ mellett önkéntesként, az egyik segélyszervezet szolgálatában. Amikor hazajött, bőven akadt mesélnivalója. Az Ukrajnából érkező menekülteket fogadták, ellátták élelemmel, alapvető higiéniai cikkekkel, és segítettek nekik továbbutazni, azaz a legtöbb esetben buszra szállni, amely elvitte őket a kívánt helyre. Derék ismerősöm beszámolója szerint többnyire az ukrajnai középosztályból, illetve a felsőközéposztályból került ki a menekülők jelentős része. Érthető, hiszen nekik van elég pénzük és kapcsolatrendszerük ahhoz, hogy külföldön is boldoguljanak. Amit szívszorító volt hallani, hogy a hadra fogható korú férfiak menekülési esélyei gyakorlatilag a nullára csökkentek. Eleinte több ezer eurós csúszópénzért cserébe még át tudtak jutni a határon, végül már úgy sem. A legteljesebb mértékben együtt tudok velük érezni. Ugyan ki szeretne ágyútöltelék lenni? Nincs az az ország, amelyikért érdemes meghalni…
A Hobó Blues Band egyik dala jut erről eszembe, a Ballada a parlamenthez című: „Mert jogában áll minden féregnek, dögnek védekezni, ha az életére törnek”. Másról is beszámolt ismerősöm. Például arról, hogy a különböző nagykövetségek hogyan menekítik ki saját állampolgáraikat Ukrajnából. Jellemzően ezek a legjobban megszervezett mentőakciók. Pontosan tudták a menekülők, hogy milyen útvonalon érkeznek, hol lépik át a határt, és végül hogyan szállnak fel az őket hazaszállító repülőre. Például így térhetett haza sok indiai egyetemista, aki Harkivben tanult. Persze némileg visszás jelenségre is volt példa. A különböző nagykövetségek ugyanis időnként a helyszínen ellenőrzik, hogy minden a legnagyobb rendben halad-e? Ezzel még nem is lenne gond, de a legtöbbször ezt hivatalos, majdnem húszfős delegációval tették, akinek a biztonságát természetesen garantálni kellett, és helyet kellett nekik csinálni. Az ezzel a gond, hogy a nagyurak miatt meglehetősen kaotikussá vált ott a forgalom, hiszen folyamatosan özönlöttek a menekültek, a különböző segélyszervezetek még nehezebben tudták ellátni feladataikat.
Ízelítőnek talán ennyi elég is abból, hogy mi zajlik az ukrán határ mentén. Személyes drámákra is van példa ott természetesen, de ez most nem a hatásvadászat ideje. Azért írtam le ezt csupán, hogy lássuk: igenis lehet mit kezdeni a háború borzalmával. A menekültek segítése például tökéletesen alkalmas arra, hogy valamilyen választ adjunk rá. Nem véletlen, hogy a székelyföldi gyűjtések is minden előzetes várakozást felülmúltak.
Mindenekelőtt emberek vagyunk, és amíg erről legalább mi nem feledkezünk el, addig van remény. Azt hiszem, akkor járunk el a leghelyesebben, ha tesszük a dolgunkat. Nem úgy mintha mi sem történt volna, hanem ennek ellenére. Legfeljebb, ha túl borzalmas a híradó, nyugtassuk meg magunkat egy horrorfilmmel.
Kiss Előd-Gergely
