tiszta égbolt
Amikor a szülő is elfárad…
Van ilyen. Legyünk őszinték, nem is ritka. A kockázat főleg a lelkiismeretes szülők esetében nagy. Ez jutott eszembe a napokban, a tanév második félévének elején: megint elkezdődött a rohanás, a szervezés, a beosztás, növekszik a stressz, újra beindul a mókuskerék, és tart egészen június közepéig.
Nem véletlenül kötöm az iskolához a szülői kiégés jelenségét, mert megjósolhatóan leginkább az iskolába járó gyerekek anyukái, apukái érzik azt gyakran, hogy tele van a hócipőjük. A szülői szerep amúgy sem mindig könnyű, hiszen a gyermek születésével teljesen új feladatkört, felelősséghalmazt vállal magára a felnőtt, amit vinnie kell, egyeztetnie kell élete többi szerepével. Ahogy iskolába kerül a csemete, megnő a konkrét feladatok köre is, és a mi oktatási rendszerünkben bizony stresszfaktor is akad jócskán. Az elfáradás, kifáradás főleg azokat a szülőket „látogathatja” meg, akik ebben a szerepükben (is) a tökéletességre törekednek. Köszönhetően a társadalmi nyomásnak, a médiának, a családon belüli tradícióknak, a környezeti elvárásoknak, gyakran és sokakban alakul ki egy ideális szülőkép, aminek mindenáron meg akarnak felelni. Ez az ideális néha irreális elemeket tartalmaz, és olyan elvárások labirintusában kell egyensúlyoznia éveken át a szülőnek, ami elégedetlenséghez, kudarcérzéshez vezethet, vagy olyan állapothoz, amikor már majdnem minden egyéb kiszorul a felnőtt életéből, azaz a szülői szerep lesz az első, a második, a harmadik, s csak utána jöhet a többi, a munkatárs, a férj vagy feleség, a barát szerepe. Ha van rá idő és energia. Vagy amennyi jut.
Sok családban ez az egész ráterhelődik az egyik félre, akinek vinnie kell az összes terhet és feladatot, annak – majdnem – minden felelősségével együtt, és ő az is, aki számonkérhető, ha a dolgok nem éppen úgy alakulnak, ahogy a család elképzelése szerint alakulniuk kell. Fokozottan így áll a helyzet a gyermeküket egyedül nevelő szülők esetében, akik általában még pótolni is akarják a családból kihullott másik felet, és szorongva kérdezik maguktól: vajon elég vagyok-e, jó vagyok-e? A valós vagy képzelt elvárásoknak ugyanis meg kell felelni, miközben gyakran ütköznek a szerepek, főleg a munkát nehéz egyeztetni a szülői léttel. Időzavar, elapadó energiák, szerepzavar, itt is teljesíteni kell, ott is, lemondások, saját vágyak elfojtása, saját igények elnyomása – mind-mind velejárói lehetnek ennek az állapotnak, miközben a mindennapi konkrét feladatokat is – lehetőleg jól – meg kell oldani. Csoda-e, ha kiégéshez hasonló állapotba kerül a szülő? S ráadásul még ott van a verseny is, ha más meg tudja csinálni, el tudja vinni, be tudja íratni, ha nekik sikerült, nekünk is muszáj…
És vannak szülők, ahol nincs külső segítség, és vannak, akik, ha van is, nem szívesen veszik igénybe, mert netán konfliktusos a viszony a nagyszülőkkel, nem értenek egyet a gyermek nevelésével kapcsolatos kérdésekben stb. És vannak családok, ahol a gyermek beteg, vagy épp tanulási zavarral küzd. Az ő esetükben a felsorolt problémák, kockázati tényezők – természetesen – hatványozódnak.
Van-e kiút ebből az állapotból? Talán az elengedéssel lehet(ne) kezdeni, azaz amikor lemondunk az elképzelt tökéletességről, és megpróbáljuk meglátni és valóban megismerni a gyerekünket, személyiségét, képességeit, igényeit, álmait, és közösen megtalálni a számunkra valóban fontos rövid távú célokat, támpontokat, és a többit, az összes külső elvárást pedig elengedni. Jó kis önismereti munka ez, hiszen gyakran gyerekkorunkból, a saját családunkból hozott szokásokkal, hiedelmekkel, vágyteljesítő álmokkal kell leszámolni.
Aztán folytathatjuk azzal, hogy kiszállunk a versenyből. Mert lehet, hogy nem kell nekünk ugyanazt tenni, megvenni, meglépni, amit a többi szülő épp most fontosnak tart. És azzal, hogy elkezdünk bízni saját magunkban, hogy mások okoskodása, jó tanácsa nélkül is fogjuk tudni, hogy a gyerekünknek, na meg nekünk mi a jó. A következő lépcsőfok pedig szóljon rólunk, csakis rólunk: merjünk néha önmagunk lenni, nemcsak anyuka és apuka, próbáljuk egyensúlyba hozni életünk szerepeit, mert az már köztudott, hogy ha az ember jól érzi magát a bőrében, mert vannak sikerei a munkájában, van tere és lehetősége önmegvalósításra, élhet a hobbijának, a kedvteléseinek, vannak élő kapcsolatai a családon túl is, akkor sokkal jobban fog működni szülőként is (hullafáradt, túlhajszolt, ideges, állandóan követelő és aggódó szülő mellett nem könnyű gyereknek lenni). Valószínű, hogy itt is az egyensúly a kulcsszó. Na meg a Bruno Bettelheim-i nagy igazság: merjünk egyszerűen csak elég jó szülők lenni. Aki nem tökéletes, néha hibázik és téved, hiteles saját gyarlóságaiban is, mer élni és meri élni hagyni a gyermekét.
Asztalos Ágnes
