A ’bunkó’ szó egyik jelentése: ’faragatlan, műveletlen, durva (ember)’. Szorosan kapcsolódik ehhez a tapintatlanság, az érzéketlenség, ami bármelyikünkkel előfordulhat: van úgy, hogy rosszkor rossz helyen hagyja el a szánkat egy oda nem illő kijelentés. Ez bocsánatos bűn, feltéve, ha rögtön elnézést tudunk kérni, azaz ha „észrevesszük magunkat”, vagy ha legalább utólag elszégyelljük magunkat. Utóbbi is már fejlődésnek nevezhető.

No de van az a típusú bunkóság is, amikor az illető büszke rá. Vagy pedig észreveszi magát, de hetykén azzal a mondással mentegeti magát, hogy ami a szívemen, az a számon. Ismerős? Mindez a politikai korrektség divatba jött bírálatáról is eszembe jutott. A politikailag korrekt, azaz angol rövidítéssel PC (píszí) beszédmód, a meghatározása szerint, igyekszik a minimálisra csökkenteni az esélyét annak, hogy a nyilvános kommunikációban egyes vallási, etnikai, kulturális vagy egyéb közösségeket megsértsenek. Mondhatjuk úgy is, hogy az általánosítás, megbélyegzés kiküszöbölésére szolgál. Az ezt az eljárást kritizálók szerint a politikai korrektség súlyosan sérti a szólásszabadságot, mivel nem engedi a valós társadalmi-politikai problémák kibeszélését. Lehet egy ilyen vetülete is a píszínek, de valójában emberek sokaságánál sajnos mindez úgy csapódik le, hogy felháborodnak: már nem lehet kimondani semmit, mindjárt nem nevezhetjük nevén a... (ide lehet képzelni különféle kisebbségek „rendes” vagy csúfnevét).

A politikai korrektségre haragvók tulajdonképpen jogot formálnak maguknak az általánosításra, az előítéletek állandó megerősítésére, valamint – mondjuk ki! – a bunkó beszédmódra. És egyes, politikailag elkötelezett nyakkendős emberek a tévében megerősítik őket ebben a hitükben, persze cinizmussal, szalonképes nyelvezettel előadva, az igényt kiszolgálva.

Miért is jutott eszembe mindez? Mert van bennem egyfajta önsanyargató hajlam (nevezhetjük mazochizmusnak is): túl sok hozzászólást olvasok a közösségi médiában, a cikkek megosztásai alatt. Korábban elsősorban a világjárvány, most pedig főképp a szomszédban dúló háború kapcsán. Rossz szokás, tudom, de legalább kapok egy látleletet. Ennek egyik következménye az lett, hogy bár nem szokásom ismerősöket törölni a Facebookon, nemrég megtettem, amikor egy arról szóló cikk alá, hogy a kijevi polgármester kijelentette, készek meghalni a városért (a címe is ez volt), az egyik – virtuálisan immár csak volt, egyébként gyermekkorombeli – ismerősöm így szólt hozzá: „Meg is fogtok.” (Mosolyjelet biggyesztett utána.)

Egyszóval olykor kivágják nálam a biztosítékot, de közben reménykedem, hogy torz a kép, és nem a valódi többség viselkedik úgy, ahogy az a virtuális térben tapasztalható. A számok viszont rémisztők, a vélt vagy valós arányoktól függetlenül. Ugyanakkor van még remény, mert a személyes találkozásoknál az tapasztalható, hogy igenis létezik ma is illem, udvariasság, tapintatosság. Csak valahogy ezt ki kellene terjeszteni az internetes hozzászólások világába is.

Most leírtam, ami a szívemen volt. Remélem, csak a bunkók veszik magukra.