kevés felhő
borús égbolt
szórványos felhőzet
tiszta égbolt
Álmomban szólt Tamási Áron
Úgy tűnik, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeumban találkoztunk. Épp azzal foglalatoskodott, hogy egy román turistacsoportnak mutogatta a berendezési tárgyait, a töltőtollait, a noteszeit, a kalapjait. Mármint a saját íróasztalát, az ülőgarnitúráját, egy-két komódot. Ugyanis van ott egy egész szobára való relikvia, amit az Alkotás utcai lakásból vittek át.
Soha nem próbáltam utánajárni annak, hogy pontosabban mi is az előtörténete ennek a tárgyi hagyatéknak. Az biztos, hogy annak idején, amikor az író, 1944 őszén felkerült Budapestre, nem vihetett magával túl sok holmit. Ha az olvasmányélményekből származó emlékeim nem csalnak, akkor részben gyalogosan, részben alkalmi autókon vergődött fel Budapestre, ahol a Bajor Gizi házában – ma Színészmúzeum! – vészelte át az ostromot. Olyannyira vészterhes idők voltak, hogy egy alkalommal, talán 1944 decemberében, egy nyilas járőr elfogta, „katonaszökevénynek”, „zsidóbérencnek” minősítették, s az Andrássy út 60-ból – itt meg a Terror Háza Múzeum található napjainkban! –, ahonnan csak Kemény Gábor (1910–1946), a Szálasi-kormány külügyminiszterének közbenjárásával szabadulhatott, aki személyes felelősségvállalással engedte szabadon. Kemény János e rosszkor és rossz oldalon politizáló rokonának később ennyi nem volt elég a kegyelemhez, holott az író 1946-ban határozottan kiállt mellette a vérbíróság előtt. Hogy Tamási milyen körülmények közepette jutott lakáshoz az Alkotás utca 51/B szám alatt található házban, ott, a második emeleten, amelyben 1966-ig, haláláig élt, s ahol a róla elnevezett alapítvány 1997-ben emléktáblát helyeztetett el, azt sem tudom pontosan. Ott a háború után egy robbanástól kiégett lakrész volt, amelyben egyáltalán nem biztos, hogy a berendezés épen megmaradt. Akár ki is utalhatták Tamásinak, hiszen behívott képviselő volt a Magyar Országgyűlésben 1947-ig, akadémiai tag, mígnem az a rendszer is ki nem utálta a gerinces alkotót, aki azért soha nem volt igazán baloldali, vagy nem úgy volt az, ahogyan a lojalitást a kommunisták gondolták és elvárták volna. Szóval, nem ismerem minden Tamási-relikvia eredetét, pedig volt szerencsém párszor dr. Tasnádi Gáborral is beszélgetni, aki a közelben lakott Budán, és kisdiák kora óta bejáratos volt az íróhoz, később végrendeletének is ő az egyik aláírója és végrehajtója.
Az álombeli Tamási Áron kiválóan beszélt románul. Minden álom szürreális. Ez is az volt. Néztem, amint besüt a nap a Károlyi-palota ablakain, és Áron bátyám őszbe csavarodó fürtjeit bearanyozza. Tar koponyáján itt-ott magányos hajszálak fénylettek. „Mindennél fontosabb a tiszta beszéd!” – mondta, majd románul is megismételte: „E mai presus de orice să vorbeşti clar şi limpede!” – fogalmazott választékosan, de úgy, hogy a román változat talán még sokatmondóbb volt, mint az eredeti magyar. Cifrább. Sejtelmesebb. Rám nézett. És sokatmondóan kacsintott. Úgy tűnik, ismertük egymást. És nem egyoldalúan, mint kisebb szokta a nagyobbat, mint hétköznapi a közismert egyént. Rendesen. Tudta, hogy ki vagyok. Elvégre légvonalban úgy tíz kilométernyire van az ő faluja a miénktől. Nagyapám ugyanúgy forgatta a szavakat, mint Gáspár bá a Vadon nőtt gyöngyvirágban. És a Bölcső és bagolyt is úgy értette, értelmezte, mintha számára írták volna…
Azt hittem, hogy csak anekdota. Nem mendemonda, megtörtént az álomban… Aztán a turistacsoport kioldalgott. Áron bátyám levett egy szürke nyúlszőrkalapot a fogasáról. A fejére tette. – Tudod-e fiam, mit sajnálok? – Mire visszakérdezhettem volna egy dramaturgiailag magától értetődő fordulattal, már mondta is, de ekkor egy fekete kalapot is leemelt. – Az a baj, hogy nincsen annyi feje az embernek, mint ahány kalapja! – kissé értetlenül néztem, amint kicseréli a két fejrevalót. Ekkor egy nagy fekete, Keszler-kalap került rá, talán épp az, amelyiket Udvarhelyen vásárolt volt egyszer a Vár utcában. Nem poros volt, inkább enyhén zsíros, de még emlékeztetett a fénykorra. Talán a múlt század húszas éveiből érkezett az álombeli pillanathoz. – Nem a kalap miatt, fiam, hanem azért, hogy az ember jobban meggondolhasson mindent ebben a koronás világban! – Maga honnan tudja, hogy most itt ma mi van? – álmélkodtam. – Mert várható volt! – tette hozzá nyomatékosan. És hirtelen átment a szomszédos terembe. Csak ennyi maradt meg. Ez a valóságtól és az időtől elrugaszkodott pillanat. De erősen. Pedig én olyan vagyok, hogy nem szoktam emlékezni az álmaimra. Most azonban éles a kép. És átjött az üzenet.
Simó Márton
