A KALOT Egyesület által működtetett, Hargita Megye Tanácsa és a Communitas Alapítvány által támogatott Olvasóklub havonta egy szépirodalmi művet ajánl olvasóink figyelmébe. Vida Gábor két regényét Bodó Julianna mutatja be. A KALOT Olvasóklub októberben Vida Gábort látta vendégül, akinek négy évvel ezelőtt megjelent Ahol az ő lelke című regényét a klubtagok már olvashatták. A találkozáson nemcsak erről a műről, hanem a nemrég napvilágot látott, nagy sikert aratott Egy dadogás története című regényről is beszélgettünk a szerzővel. Ami mindkét műben szembeötlően jelen van, az a hely, a locus szerepe az identitásépítés folyamatában. Úgy tűnik, Vida hősei állandóan egy-egy hely viszonylatában határozzák meg önmagukat, ugyanakkor állandóan keresik az eltávolodás, a távolság adta új látószöget, amely az ego és annak közössége számára is az énkép újradefiniálásának folyamatos lehetőségét nyújthatja. Werner Lukácsnak egy másik kontinens, az egzotikus Afrika adja a messziséget, hogy onnan próbálja megérteni: hol is van az ő helye/lelke. Miből kell összerakni ezt a helyet? A Marosmente erdőségeiből, az Erdély központjaként és a szerelem meg a barátság helyszínekén megélhető Kolozsvárból, az ország fővárosaként és hősünk anyjának lakóhelyeként épp elvesző Budapestből, a Duna-mítosznak egy másik kultúrát megjelenítő városából (Galac), az átutazások pihenőhelyeként és az apai álmok helyszíneként megjelenő Nagyváradból, vagy épp Triesztből, amely a visszafordulás, a saját út választásának helye lesz. Az Egy dadogás történetében teret és időt váltunk. Az első világháború és Trianon után a közelmúltban, a rendszerváltás előtti évtizedekben találjuk magunkat, ismerős helyszíneken és megélt időben. Egy olyan helyen, amelyet az egyszerűség kedvéért nevezzünk Erdélynek, és egy olyan időben, amelyet szintén az egyszerűség kedvéért hívjunk diktatúrának. Milyen ez az idő- és térbeli paraméterekkel megragadható világ? Milyennek mutatja az az erősen személyesnek látszó megélés, amely – megint csak – a hátrébb lépés perspektívájából fókuszál az énre és annak környezetére? Vida regényét olvasva úgy tűnik, beigazolódik az a Foucault-i tétel, miszerint a hatalom nem egy önmagában álló, felettünk uralkodó elnyomó entitás, hanem emberi viszonylatok sűrű szövedéke, amelyben újratermelődnek a hatalmi mechanizmusok: a mindennapi magatartásokban, a mentalitásokban. A paternalista családban, amely nem tud másként létezni, mint az alá-fölérendeltség viszonylatában a bántalmazás, az engedelmességre kényszerítés, a kioktatás, az elhallgattatás, a hibáztatás által. A középiskolai bentlakás gyermektársadalmának kegyetlen játékaiban, melyek a durva és értelmetlen szabályok sokaságával alázzák meg napról napra azokat, akik gyengébbnek bizonyulnak, vagy csak egyszerűen nem értik a játékszabályokat, amelyek nem szolgálnak mást, mint a hatalmi játszmák újratermelődését: a kisközösség hatalmi pozícióinak megerősítését, avagy újrarendezését. És a hadsereg: a hierarchikus felépítés, az erőszak, a megalázás, az értelmetlen és fölösleges kínzás/kínlódás, amelytől hol van már a „férfivá válás” (talán soha sem volt) mítosza. Nem hősi próbatételek helye ez a világ, amelyben megedződik az ember, hogy képessé váljék kiteljesíteni életét, véghezvinni nagy tetteket és feljutni a csúcsra. Csúcs nincs, csak sár, kiteljesedés nincs, csak az individuum fokozatos felszámolásának műveletsora, amelynek csak a néha felbukkanó jóérzés, a még megmutatkozó szolidaritás, az egységes szembefordulást még működtetni képes összefogás szabhat időnként határt. Vida regénye kimeríthetetlenül sűrű leírása egy kor és egy Erdélynek nevezett hely világainak. Mert nem világ ez, hanem világok. Amelyeket ki-ki beélhet, megélhet, felfedezhet, megépíthet magának – a szabadság egyre szűkülő tereiben. Kinizsi Pál szobra által, amely minden évben csak kétszer látható a vonatablakból, de valóságossá tehet egy alig elképzelhető közösségi történetet. Mátyás király kolozsvári szobra által, amelyről már az Ahol az ő lelkéből tudjuk, hogy mítosza beépülhet az identitásépítés praxisába, az elképzeltből valósággá változtatható Erdély-térbe. Az erdők, a mocsarak, a medvék és a szarvasok, a vasúti hídon túli, az országhatáron túli, a közvetlenül megtapasztalhatón túli, az elképzelhetőn túli világ… mindig valamin túl. Az a másik világ rejtőzködése kényszerült emberi magatartásokban bukkan fel néha: a tudás tiszteletében, a világra való nyitottságban, a művészi érzékenységben, az individuum megőrzési és kiteljesedési törekvéseiben. Mindig a mehetnék. Egy olyan közegben, ahol a „mehetnék” bűn, de legalábbis hiba, kinevelésre ítélt fogyatékosság. De a mehetnék mégis mindennek ellenére megmarad: egy olyan megérkezés reményében, melyről az ember tudja: csak egy narratívában lehetséges ez, mondjuk egy regényben. Dadogva, mert másképp hiteltelen, hisz kifinomítódik belőle a kimondás kínja. Minek tagadnánk: a lét dadog. Törvényről pedig már nem érdemes beszélni.