Kolozsvár utcáit járva kételkedve pillantottam annak idején egy-egy ingatlanügynökség cégtáblájára. Főleg akkor, amikor az üvegfalon át láthattam, hogy jó megjelenésű, anyagi gondoktól nem sorvadó fiatal nők, férfiak töltik az időt jól felszerelt íróasztalok mögött ülve, telefonálgatva. Alig láttam olyant, hogy valaki bemenjen az ajtón. Hiszen ez Kelet-Európa: mi tudunk főzni, mosogatni, takarítani, csaptelepet megjavítani, autólámpát kicserélni, és a magunk erejéből, a saját eszünkkel eladjuk, kiadjuk a lakásunkat, vagy éppen bérbe veszünk egyet. És ebből kifolyólag: mi a francból tud fennmaradni egy-egy ingatlanügynökség? Miből fizetik ki az alkalmazottaikat, ráadásul hogyhogy futja nekik márkás cuccokra, sushira, 100 százalékos gyümölcsitalra? Öt évet éltem albérletben Kolozsváron, öt különböző lakásban. Ha jól emlékszem, kétszer írtam alá bérleti szerződést: egy 50 lejest és egy 100 lejest. Mondanom sem kell, hogy a többszörösét fizettük. Laktam századfordulós kifűthetetlen lakásban, egykori kórházépület hullakamraként használt pincéjében, bérházsor penészes szobájában, és két viszonylag jó tömbházlakásban is. Aztán további két évet laktam csíkszeredai albérletben, jó lakásban, jó árban, végig jó kapcsolatot ápolva a főbérlővel, de itt is „trükkös” szerződéssel. Ezt követően angliai kitérő jött, feleségemmel közel másfél éven át laktunk egymás után két albérletben. Csavar a történetben: ügynökségen keresztül szerzett lakásban. Itt történt velem először, hogy minden úgy történt, ahogy a szerződésben szerepelt: a havi bér, a garanciapénz, a közköltségek fizetése, a főbérlő és az albérlő jogai és kötelezettségei – apróságoktól eltekintve – valóban érvényesültek. Ekkor ismertem fel az ingatlanügynökségek lakásbérlésben betöltött szerepét. Nyugat-Európában – főként a bevándorlók által leginkább kedvelt országokban – teljesen más léptékek uralkodnak az albérletek tekintetében. Ott az átlagember életszemléletébe simán belefér, hogy szívesen leélje az életét bérházakban, bérszobákban. A magántulajdon sokak számára nyűg: felelősséggel jár, ráadásul bármikor melléd költözhet egy hülye szomszéd. Ezért olyan alternatívát keres az ember fia, ami nem köti helyhez, viszont stabil körülményeket biztosít. Így talál rá az ingatlanügynökségre. Akár kínál, akár keres, széles körű és minden oldalról biztosított szolgáltatásra számíthat, amelyre fokozottan figyel az ország kormánya és a szociális rendszer. Kiskapukat lezáró, többoldalas szerződéstípusok, főbérlői szakszervezetek és szövetségek sokasága teszi biztonságossá, ezzel együtt pedig érzelemmentessé a hálózatot. Az ügynökség egyformán szolgál ki főbérlőt és albérlőt, az ottani fizetésekhez képest jobbára bárki számára hozzáférhető áron. Ha a szerződés követeléseinek eleget teszel: be vagy biztosítva. Ha nem: részükről mehetsz az utcára csövezni. Percek választottak el bennünket is ilyen helyzettől, pedig legjobb tudásunk szerint becsülettel akartunk eljárni mindenben, de hiányzott egy papírunk. Az angliai példa a maga jéghideg, de biztonságot nyújtó modelljével szerintem szilárd rendszert képez. Mi itthon még mindig banizgatunk – egyébként nem is lenne jogos ennél többet várnunk –, vergődünk mindkét oldalon a bizalomhiány miatt. Azt hiszem, albérletek szintjén – tehát az ingatlaneladásoktól eltekintve – nálunk is akkor kapnak szárnyra az ingatlanügynökségek, amikor a bizalom drasztikus méretekben kihal. Hogy ez jó vagy nem jó, nem tudom. Szurkolok azért, hogy a becsületes főbérlők és a becsületes albérlők egymásra találjanak. A többiekért – ügynökséggel vagy anélkül – úgyis mindegy, rájuk továbbra is bizalmatlanság, kockázat, banizgatás vár. Kovács Hont Imre