borús égbolt
Aláírósdi
A vírus megváltoztatta az életformánkat. Úgy tűnik, hogy ebben a járványban az a legveszélyesebb, hogy nagy nyilvánosságot kapott a pandémia. A veszély túlzott hangoztatása módfelett veszélyes. Még szerencse, hogy ez idáig a mi vidékünkön sikerült annyira-mennyire visszaszorítani a kórt, és úgy tűnik, hogy szép lassan, mint ahogyan lassacskán bénultunk, ismét vontatottan és óvatosan fogunk beállni a rendbe. Nem merem azt mondani, hogy a régibe, mert ahhoz, hogy túléljünk, valaminek változnia kell.
Olyan a világ már nem lehet, mint volt. Egyrészt tudatosabban kell élnünk az erőforrásainkkal, takarékosabban, és be kell(ene) tartani azt az elvárást, hogy több munka, kevesebb benzin-, kevesebb iroda- és szerényebb pénz-, meg energiahasználat mellett célszerű létezni, egy olyan világban, amelyet a jellem és az őszinteség, a fáradságos munka, a tisztesség vezérel. Ha ezek az elvek nem lépnek működésbe, akkor a helyzetünk reménytelen. Nincsen jövő. Illetve az, ami ígérkezik, csak olyan, mint a futurisztikus filmekben, mint a ponyvairodalomban leírt vélt való, az válik valósággá, amikor hordákba tömörült maradékaink hányódnak majd a kietlen földön, azzal próbálkozva ideig-óráig, hogy meghosszabbítsák a vergődést, de minden jövő, a biztos holnap reménye nélkül.
A világunk már korábban megtanulta és vallja az „egy nap az élet” ellenfilozófiáját, amikor telt bendővel csak a pillanatnak él. Azt mondják, hogy azért különbözik a lelkes ember a többi főemlőstől, hogy képes elhelyezni magát az időben, s a jelrendszer, a tapasztalás, a felhalmozott tudás megtanítja a védekezésre, és van jövőképe. Viszont arra már nem alkalmas, hogy a holnapból visszavetített jóslattól kellően megrettenjen. Mert nem akar. Nem. És akkor sem. A fogyasztás kultúrája mindent elkövet, hogy bennünk az építő gondolatok ne szülessenek meg, hogy mocskos disznókként heverjünk itt, a jelen mocsarában. „Ami rosszat ma elkövethetsz, ne halaszd holnapra!”, „Vedd meg, és vidd!” Mintha ezek a szlogenek munkálnának bennünk. És ellenünk.
Az aláírásgyűjtések gyakorlata azonban olyan, mintha egyfajta pótcselekvés igénye foganna meg most bennünk. Mintha lenne némi halovány szándék a jövő megnyugtató formálására. Több ilyen kísérletet tettünk az utóbbi időszakban. Járvány előtt. Járvány közben. Járványon kívül. Attól függetlenül is. Bajunk van a többséggel. Bajunk van Európával. Vajon nekik van-e bajuk a lelkiismeretükkel, amikor a külső sztaniolt lehámozzák magukról és a gondolatok mélyebb rétegét felpiszkálják? Mert semmi sem olyan, mint amilyennek lennie kellene, és a megnyugtató jövőkép csak írott malaszt, olyan ige, amelyet mindenki elfelejt, halogat vagy elhány magától, ha kilép a tudatos gondolkodás vasárnapi templomából. Hol van az idő, amikor még voltak fizikai istenházák? Virtuálissá züllött minden. A megváltás nem jöhet online, azaz dróton vagy wifi által. Nem.
Már gyűlt Johannis Károly-díja ellen a sok szignó. Épp nyírtuk a füvet a tömbház körül, mikor öreg barátom, egy jó szomszéd megkérdezte, hogy van-e egybanis érmém? Mondtam, hogy a malacpersely alján lapul pár darab. Megkérdeztem, hogy kell-e neki? Talán gyűjti?
– Az elnöknek kellene – válaszolta huncut mosollyal. – Ne félj, mert ki tudja fizetni, ha olyan a kedve, s különben is perelhet egyet-kettőt, hármat is, ha akar… – Nem annyi kellene, sokkal több, köbméternyi, talán az összes! – Minek, hiszen alig lehet bánni vele, a bankban dekára mérik, nem számolják… – A nyugdíjára. Össze kellene dobjon annyit a nép, hogy biztos legyen.
Mi történne, ha világszinten hozzálátnánk aláírást gyűjteni arra fókuszálva, hogy bár megígérhessük: hiszünk a holnapban, a szebb jövőben és benne tudatosabb önmagunkban?! Mert tudni kell, hogy mi magunk leszünk a számkivetett koldusok, akik ott várakozunk majd alamizsnáért holnapi kunyhónk ajtajában. Csak kunyhónk lesz. És fűszoknya ring asszonyaink csípőjén, ha torzonborz fejszőrünk résein kilesünk, s látván a vágy kívánatos formáját, kéj sóvár nyála fröccsen majd a foghíjaink között… Kettőzött én lakik bennünk. A tudatosan bűnös halandó és az üdvösséget ösztönösen sóvárgó számkivetett. Éva és Ádám gyermekei. Immár idekint. Vajon örökre? Vajon lesz-e holnap? A gyékénykerítésen túl még rondább a világ? És tágas-e? Vagy szűk és magába fullaszt?
Simó Márton
