borús égbolt
Akarunk! Tiltakozunk! Meddig?
Régen, ha egy iskola vagy templom, de akár a szomszéd háza, csűrje leégett, összefogott a falu, és közösen, kalákában újraépítette, pótolta a veszteséget. Az emberek nem fukarkodtak az alapanyaggal, sem a tudásukkal, idejükkel – egy fontos dolog, jó ügy érdekében összeadták, amijük volt.
Valamikor az utca vagy egy falurész közösen, egy emberként mozdult meg, ha a szeren férjhez ment egy lány, legény. A férfiak levágták a disznót, majorságot, az asszonyok összeadták a lisztet, tojást, és együtt főzték, sütötték meg a lakodalmas menüt. Közös célért dolgoztak. Közösségi életet éltek. Régen az egy lépcsőházban lakó asszonyok együtt kávéztak, ismerték egymást és gyermekeiket. Gyermekkoromban a szomszéd gyermekekkel együtt fedeztük fel lakóhelyünk környéket, csínytevéseinket, amíg lehetett, titokban tartottuk, és gyakran mentettük meg egymást a szülői pofonoktól. Szüleink ma sem tudják igazán, hol jártunk, mit csináltunk.
A közösségek változnak: falun egyre többen vannak, akik zárják a kaput. A lépcsőházban a szomszédok arcról ismerik egymást. A gyermekek pedig? Nagyrészt otthon, játszóházban ülnek.
Az emberek másra vágynak, másként képzelik el az életüket, más célokat tűznek ki maguk elé, és a mód, ahogyan azt elérhetik, az is változik. Ez így van rendjén.
Az azonban zavar, hogy a közösségi összefogást – mert még van ilyen – egy felsőbb intézmény, hatalom, személy és még ki tudja, hogy mi, de szét tudja rombolni. Legutóbb például a pedagógusok tiltakozó akciója hiúsult meg így, mert a tanintézmények többségében került egy személy, aki a konfliktust, felsőbb bírálatot kikerülve, inkább behódolt. Pedig a tanárok most olyan módját találták meg a tanügyi rendszerben történő következetlen és átláthatatlan intézkedések megfékezésének, ami nem sérti a diákok érdekeit. Az állami oktatás pedig? Lenne, amit átgondolni, amiért közösen tenni!
Pál Bíborka
A cikk a Hargita Népe március 7-i számában jelent meg.
.jpg)
