Eredetileg öt nehézsorsút akartunk megajándékozni, nem is föltétlenül csak tűzifával, ebéddel, vastag kabáttal, inkább magával a karácsonnyal. De sokkal több embert sikerült megörvendeztetni. Lapunk jótékonysági felhívására Önök, az olvasók nem szebbé varázsolták az elesettek ünnepét – hanem valósággá. Üljenek le, igyanak egy kávét – ezzel az egyszerű mondattal fogadtak, amikor megnyitottuk az ajtót. A betoppanót köszöntő formula – pláne most, ünnep előtt –, felteszem, napjában sokszor hangzik el szeredai otthonokban. De próbálják elképzelni, mennyire másként szól itt, ennek a lepusztult ipari épületnek az ötméterszer-ötméteres irodahelyiségében, amelyet öt otthontalan menedéknek rendezett be, s ahol leülni csak akkor lehetne, ha odébb húzódna valamelyik ágyban fekvő, a csésze kávé pedig ritka fényűzés, a nevét is olyan komolykodóan mondják ki. Itt lakik – már jó ideje – Szilveszter, Pista, Levente, László és Öcsi. Hajléktalanok – azaz otthontalanok –, közülük a legkevesebbet átvészelt is tizenhét éve él az utcán s az utcáról. Helyzetükről december derekán számoltunk be egy riportban, amelyhez rövid felhívást is csatoltunk. Arra kértük olvasóinkat, segítsenek, hogy emberségesebbé tegyük ezeknek az embereknek a karácsonyát, gyűjtést rendeztünk a javukra, hogy az ünnepet ne a hétköznapi nyomorban, hanem melegben, megvacsorázva töltsék. Úgy fogalmaztunk: esetükben nem célunk megtárgyalni, hogy miért alakult úgy az életük, ahogy, mekkora mindebben a saját felelősségük és a mások hozzáállása, az viszont meggyőződésünk, hogy nekik is joguk, jussuk van bár egyetlen boldog karácsonyra. Ezekben a sorokban arról akarunk számot adni, hogy Önöknek, lapunk olvasóinak köszönhetően ez sikerült. Vagy pontosabban mondva: idén nem szebbé vált ezeknek az embereknek a karácsonya, hanem valósággá. Empátiából jeles Mielőtt megjelent volna a lapban a Hargita Népe idei jótékonysági akciójáról szóló felhívás, felkerestem egy barátomat, aki régebben újságíró volt, most meg szakács, s így az emberekhez és az étkekhez is jól ért. Arra kértem, állítson össze egyfajta „túlélőmenüt”, figyelembe véve, hogy leginkább csak tartós alapanyag jöhet szóba, mert a menedékben gyertya helyettesíti a villanykörtét és a kiszuperált hűtőszekrény csak szekrény, a főzést pedig szintén csak a legalapvetőbb eszközök adta lehetőséghez lehet szabni. Sok minden szóba került akkor a méz kalóriaértékétől a babkonzerv sokoldalúságáig, hogy az ecettel teát is lehet savanyítani, s hogy egy bödön házi zsír aranyat ér. Aztán ezt a nagy alapossággal kifundált, a kávéházi szalvétára skiccelt listát elsimítottam a szerkesztőségi íróasztalon, ma is ott van. Úgy döntöttünk, csak nagy vonalakban írjuk le, mire van szükségük azoknak, akiket a riportban „a legmegajándékozottabbaknak” neveztünk, arra való utalásként, hogy a legszükségesebbeket hellyel-közzel elő tudják teremteni, ha nem, akkor pedig megtanulták eltűrni a hiányt – de minden más, a kötszertől a zsebrádióba való elemen át a borotvakapáig – esetleges, s így igazi ajándék. Jószándékú olvasóinktól tűzifát, konzervet, befőttet, ruhaneműt, ágyneműt, tisztálkodó- és tisztítószert, kötszert, gyógyszert kértünk számukra, illetve rájuk bíztuk, hogy gondolják ki: mi lehet még szükséges és hasznos. Köszönjük. Nemcsak azt, hogy tíz-egynéhány nap alatt jelentős mennyiséget hoztak mindenből, hanem azt is, hogy kezdeményezésünket nem érte bírálat, fejtegetés. Ahogy egymást is biztatták a közösségi oldalakon, hogy nem ítélkezésre, hanem segítségre van szükség. És azt, amilyen törődéssel, gondoskodással összeállították az adománynak szánt csomagokat. Jó is, hogy nem közöltünk pontosabb listát. Önök mindenre gondoltak, és mindenkire nagylelkűen: tetemes mennyiségű és változatos élelmiszer, ruha, ágynemű gyűlt össze, szortírozásukkor hol mosolyogva, hol meghatódva tettük a dobozokba az olyan figyelmes apróságokat is, mint a tél átvészelését segítő vitaminkészítmények, a tejpor, a kis tükörrel együtt becsomagolt borotválkozókészlet, a névre szóló üdvözlőkártya… Az is meglátszott, hogy magánszemélyek mellett élelmiszerüzletek, vendéglők, kávézók tulajdonosai vagy ügyintézői is találtak rá időt és módot, hogy segítsenek. „Írja azt,  hogy mindenkinek...” Készültek. A padló felsúrolva, az ágyak letakarva, az edények tisztára mosva. A rozoga csempéhez a fali fülkébe behordott aprófa átköltöztetve, hogy legyen hely a csomagoknak. És az arcok, amelyek igazán megpróbáltak egykedvűek maradni, de átütött rajtuk a várakozás. Szilveszter, Pista, Levente, László és Öcsi kamrává avanzsált fülkéjében tegnaptól egy-másfél hónapra elégséges mindenféle konzerv, pástétom, befőtt, kompót, több kiló rizs, cukor, fehérliszt és puliszkaliszt, száraztészta, több üveg olaj, zsír, zsák krumpli, hagyma, két oldal szalonna, fűszerek, édesség, gyümölcs van. A zsebrádióhoz és a plafonon a csillárt helyettesítő elemlámpába annyi elem, amelyet nem egyhamar fognak elhasználni. Gyertya is annyi, hogy tavaszig aligha maradnak sötétben. Van – még mosópor szagú – ágynemű, vannak tisztálkodószereik, mindenki két-két vastag télikabát, fél tucat ing, több meleg pulóver, alsónemű, pizsama tulajdonosa, hűlésre, fájásra már nem hiányzik a gyógyszer, kötszer, fertőtlenítőszer. És akkor biztosan kifelejtettem fél tucat dolgot, aminek még örülhetnek. Jó másfél hónapra való tüzelőjük is van, mi is segítettünk összeszedni, de volt, aki egy kisteherautónyit hozott. És teljesült a legmerészebb karácsonyi kívánságuk is, amit, amikor kimondták, maguk is viccnek gondoltak: olvasóink tűzhelyeiről emberes adag töltött káposzta került az asztalukra, tejföllel, friss kenyérrel. Most az egyszer megadhatják a módját. Örülnek. Elfogódottak. Nevetnek. Megkérdem inkább, hogy telt az előző karácsonyuk. De meg is bánom, úgy elkomorodnak egyszerre. – Tavaly nagy hidegekben voltunk. Szenvedtünk. Végül csak a hajléktalanszállóba húzódtunk be, de még azelőtt az állomás épületébe, a kaloriferhez. De az is hideg volt. Hogy mit ettünk? Semmit. Egy keveset abból, amit a jó szomszédunk adott. – Szomszéd? – Hát a kuka. És hogy az idei karácsonyt miként tervezik? – Úgy, hogy együtt legyünk. Amikor az első öröm elül, kérik, hogy az újságban megköszönhessék mindazt, amit kaptak. Látszik, hogy igen akkurátusan próbálják megfogalmazni, nehogy csorba essék a tisztességen, kimaradjon valaki. Köszönik szépen a hozzájukvalót. Nem, így nem jó. Köszönik annak, aki a magáéból nekik adott, és jó szívvel gondolt rájuk. Legyen nekik erő, egészség, boldog karácsonyi ünnepek. Egyikük summáz: – Írja azt, hogy mindenkinek… De tényleg mindenkinek… – és nem tudja folytatni, csak a jobbját nyújtja kézfogásra. Megértem, hogy valahogy ezt a kézfogást kellene átadni. Tűzoltótoronyban, szemétdombon, „hontalanszállón” Sokkal több adomány gyűlt össze, mint amennyit az ötfős kolónia hasznosan el tudna költeni. Ígéretünkhöz ragaszkodva más nehézsorsúaknak is csomagokat állítottunk össze, hogy őket is megajándékozzuk. [caption id="attachment_41669" align="aligncenter" width="1500"] Fotók: Fodor Zsuzsánna[/caption] Tegnap kora délelőttől késő délutánig járták a várost – legtöbbször a peremen – a szerkesztőség autói, olyan helyeket kerestünk fel, ahol tudtuk, hogy otthontalanok húzzák meg magukat. Néha csak pár száz méterre a biztonságos otthonoktól, a telepakolt szupermarketektől – de egy másik világban. Jártunk annál a hatfős családnál – négy gyermekük van –, akik egy valamikor gyakorlatozásra használt, most használaton kívüli tűzoltótorony oldalához ragasztott viskóban élnek – napokig bőségesen fognak étkezni, meleg ruhát húzhatnak magukra, és a kicsik kaptak olyan édességet, aminek a nevét eddig nem tudták. Voltunk felhagyott szállodában, ahol át kellett ugrani a kerítésen, hogy be tudjuk adni a kenyeret és a konzerveket, voltunk a felszámolt szeméttelepen tizenkilenc éve élő néninél, akinek nyolc kutya a családja, és folyton csitítgatta őket, hogy ne féljenek, mert nem azért jöttünk, hogy őt elvigyük. Örült a meglepetés-látogatásnak, az élelemnek, de legjobban a két vastag téli kabátnak. – „Valamikor ezt szerettem, ezeket a kicsi háromnegyedes kabátokat…” És voltunk kukák környékén, alagsorokban, egyéb zugokban, ahol az angyal se jár, és mindenkinek adattunk ajándékot, és – érthetetlen – pont olyasmit, ami a legjobban kellett, aminek a leginkább tudott örvendeni. Így hát Tisztelt Olvasó, ha az elkövetkező napokban meglát valakit szembejönni az utcán, aki most az Ön levetett télikabátját hordja, és akinek csak a sorsa van más matériából gyúrva, mint mi mindnyájunk, emberek – akkor tudja, hogy megajándékozott valakit. A szó igazi, karácsonyi értelmében. Békés ünnepet mindenkinek! Burus János Botond