erős felhőzet
kevés felhő
A zászló s a rúdja
Valami mindig szúrja a hatóságok szemét, ha épp megemlékezni, tüntetni, figyelmet felhívni akar az erdélyi magyarság: általában az engedély kibocsátásával kezdődik a kalamajka, de koboztak már el tűzifát is Székelyföld kivilágításakor, a tegnap pedig a Székelyudvarhelyről érkező autóbuszok utasait kérték meg, hogy a zászlórudakat vigyék vissza a járműhöz. A zászlók ezúttal maradhattak vállra kötve, kézben tartva, ahogy tetszik…
Veszélyes lehet egy zászlórúd a tömegben? Minden bizonnyal jókat lehet sózni vele valakire, ha kihozzák az embert a sodrából, főleg ha jó kemény fából készült, de épp ilyen veszélyes az ugyancsak farúdra erősített tábla, amelyen épp autonómiát követelnek, s tovább menve, egy esőernyő vagy akár egy jól megpakolt női táska, de még egy ásványvizes palack is a jól célzó kezében fegyverként használható. Nem hiába motoznak meg és kutatnak át mindenkit egy-egy sportesemény előtt, tetetnek le esőernyőt, öngyújtót, töltik papírpohárba az üdítőt, hiszen tartanak attól, hogy a drukkolás hevében egyszer csak elszakad a cérna, s törni-zúzni kezd a tisztelt publikum.
Úgy tűnik, hiába mutatott már a magyarság számtalanszor jó példát magatartásból, abból hogy több ezres, sőt tízezres tömegben is tud békésen vonulni, menetelni, viselkedni, hiába jár csodájára a román sajtó a csíkszeredai ételszentelésnek, a csíksomlyói búcsúnak, amikor valóban hatalmas tömeg képes civilizáltan, egymást nem eltaposva, letapodva ünnepelni, azt valahogy mégsem sikerült elhitetni a hatóságokkal az elmúlt huszonöt évben, hogy ártalmatlanok vagyunk.
S talán mostanra csak ez maradt nekünk. Mert, ahogy egyre több székely zászlót adtak el a varrodák, ahogy egyre több autóra felkerült a SIC jelzés, ahogy sokasodtak nemcsak az erdélyi magyar pártok, de az autonómia-statútumok is, ahogy egyre-másra indultak bírósági eljárások, a tüntetéseken részt vevők száma folyamatosan apadt, a lelkesedés egyre csökkent, akárcsak a Községháza feliratok, és az itthon jövőt tervező fiatalok száma is. Nézem a székely vértanúk obeliszkjénél összegyűlt egyes tudósítók szerint ötezres, a csendőrök szerint négyezres, a szervezők szerint tizenötezres, nagyrészt középkorúakból álló tömegről készült fotókat, s úgy érzem, az autonómia lángja kezd kihunyni, vagy legalábbis egyre haloványabban pislákol. De amikor elolvasom a mellé rendelt hírt a hegyes zászlórudakról, azt hiszem, még van remény – hiszen az efféle cselekedet nemcsak a megfélemlítésnek, a hatalom fitogtatásának a jele, hanem annak is, hogy tartanak azoktól a rudaktól. Mert hiába mondták el sokszor a magyarság képviselői, hogy békés eszközökkel kérik és szeretnék kivívni az autonómiát, valahogy a hatóságok mégsem hitték el nekik, s még most is tartanak attól, hogy egyszer csak mint az őrült, ki letépte láncát, megindul a tömeg. Talán mégis hallottak a székelyekről, a történelmükről, talán ismerik a vérmérsékletüket is…
Háromszéki Eszter
-min.jpg)
