borús égbolt
Az európai mozi
Túl vagyunk immár ezen is. Az európai parlamenti választásokon, a pápalátogatáson, az újabb úzvölgyi cirkuszokon. És még sorolhatnánk, hogy miken. Meg sok egyéb küszöbén…
Tulajdonképpen jót tett nekünk a felhajtás, felrázott abból az apátiából, amelyben mindnyájunkat tespedni hagy a kényelem, s minden, ami a fogyasztói társadalom átkaival és áldásaival jár. Kicsit mintha visszaestünk volna egy másik korba, egy másik időbe, amikor még fontos volt magyarnak lenni, és fájdalmak, következmények árán vállaltuk a pluszt, és – bármi áron – élni akartuk, kiteljesítve a székely mivoltot is.
Valahogy felértékelődött ismét minden, „mi mítosztalan már, de lelkiismeret még”. Mert itt van ez a nyakunkra ült többség, és gondoskodik arról, hogy időnként kellőképpen rosszul érezzük magunkat. Ha nem lenne ilyen a helyzet, akkor is ki kellene találni valami hasonlót, mert kell a veszélyforrás, hogy működjék az önbecsülés és az önvédelem. Másképp csak rágcsáljuk a pattogatott kukoricát – ami ma már nem kakas, hanem trendi popcorn. Böfögjük a kátrányszerű kólából a szénsavat. És mellesleg nézünk ki a fejünkből, magunk elé ebben a moziban. Lessük ezt a hihetetlen fikciót: bámuljuk saját életünket. Irreális, hamis, hiteltelen, szürreális képkockák, mesterkélt párbeszédek. Rosszul megírt, hevenyészett forgatókönyv mentén fut a témánk. Giccses, elcsépelt és rossz dramaturgia vezérli. Mintha egy avult szoftver munkálná. És tehetségtelennek mutatkozó fickók vagyunk, akik unottan, csak úgy rutinból játszanak, játszunk, vagy csak alakítanak forma minket, de olyan pocsékul, hogy képesek vagyunk közben beleszunnyadni itt önnön életünkbe.
Későn jövők érkeznek. Tegnap, esetleg száz éve, de mégis, mintha évezredek óta. Mintha ide szólna a helyjegyük. Mintha övék lenne a mozi, holott ez multiplex, s a tulajok mások, talán adók paradicsomában lebzselők… Tolakodnak. Felzavarnak. Élvezhetetlenné teszik rövid és unott ittlétünket, csakhogy történjék immár valami más. És így válik interaktívvá minden, ami élet, bár kezdetben mindössze csak egy közönséges európai mozizásra vágytunk.
Holott ők maguk, a szemtelenek is veszélyben vannak. Mindenféle kedvező széljárás, a sok kisajátítás, az elbirtoklás, a hős- és a bálványkreálás, az erkölcstelenségig és önnön ellentétükig csűrt-csavart törvényekkel. Azok mellett. Mindenek ellenében. A mioritikus térben dogmává hazudott álmítoszok dacára is. Bizony. És áldva-verve olyan vezetőkkel – sokszor –, akik elmulasztották lehívni azokat az uniós forrásokat, amelyekből kellő létszámú elítélt befogadására lennének fejleszthetők a börtönök, hogy férjünk bennük, és vigyázzunk egymásra őrzők és őrizettek, nehogy a foglalkozás-nélküliség újabb bűnökre sarkalljon, ha kilépnénk véletlen a világháló bugyraiból a rendes életbe.
Szükség van a vérlázító hazugságokra. Át kell loccsannia a Kárpátokon a sok szennyes nemzetféltő frázisnak, mert másképp nincs itt semmi. Nincs fejlődés, amiről beszélhetnénk. Nincs előrelépés. Nincs jövőkép. Nihil az egész. Még csak ígéret sincs, hiszen a Kánaán valahol odakint, ahol euróban mérik az örök üdvösség töredék-idejét, amit elkölthetnek fennen a fogyasztói társadalom szentélyeiben.
Ha mi nem volnánk, akkor képtelenek lennének elterelni a figyelmet arról, ami gond és való. Talán a titkos és nyilvános álladalmi szolgák, akik mestersége a diverzió, értünk is mozdulhatnának a zsold fejében. Pedig a felelősséggel érző hazafi a többségi térfélen bár annyit megtehetne, hogy számba vegye kívülre rekedt nagykorú polgárait. Bár egy voks erejéig. Túl a pápa-felvillanáson. Előtte a pünkösdnek. Mert nem vezet lelki lift a mennyekbe. Idelent maradunk a pocsék moziban. Térdig locsban, sárban, szutyokban, tökmaghéjban.
Vagy ez az a drámaírói bukfenc, amikor megfogott minket a törökkel? Meg. Bizony. És nem eresztjük!
Simó Márton
