Nehéz az embernek új dolgokba kell belekezdenie, de csak azt szabad megbánni, amit nem mertünk megtenni. Ezzel biztatom mindig magam, és ez biztatott akkor is, amikor eldöntöttem, hogy jelentkezni fogok a Petőfi Sándor Ösztöndíj Programba. Kilenc hónap Petrozsényben, a szórványok szórványában, idegen közösségben, idegen emberek közt. Nem a világ, azonban sok mindenre megtaníthat. Ami az elmúlt ősszel elkezdődött, számomra soha nem fog véget érni. Jegyzetek, naplórészletek segítségével próbálom összefoglalni a mögöttem álló hónapokat, a petrozsényi mindennapokat, az örömkönnyeket és a nehézségeket. 

A korábbi hónapokhoz ké­pest igyekeztem számításba venni azt, hogy nemcsak a gyermekotthon keretein belül képzelem el munkámat, hanem a petrozsényi magyarság körében is. Elsősorban a magyar szervezeteknél, egyházaknál kerestem a lehetőséget: miben tudnék segíteni. Az egyházak részéről igen nagy nyitottságot és együttműködést, támogatást kaptam. A lelkészek csodálatos emberek, akik fő oszlopai az itteni magyar közösségnek. A római katolikus plébános mentorom volt, így igen sokat kommunikáltunk, az unitárius lelkésznő pedig egy nagyszerű, energikus, lelkes, rugalmas fiatal lány, akivel nagyon könnyen megtaláltam a közös nevezőt már első beszélgetésünktől kezdve. A református lelkész, a maga nyugalmával és megfontoltságával mindig együttműködő volt.
Másodsorban a saját képességeimnek megfelelő tevékenységeket, foglalkozásokat igyekeztem kitalálni, amivel hozzájárulhatok az itt élő magyar közösség összetartásához. A közösen eltöltött délutánok, látogatások nagyon jó történeteket hoztak ki az ott élőkből.
A tánc- és énekoktatás nagyszerű eszköznek bizonyult Pet­ro­zsény­ben, Petrillán és Lónyán, amivel kicsitől nagyig be lehet vonni az elszórványosodott területeken az embereket a magyar kultúrába.
Teltek-pörögtek a napjaim, köz­ben mindenkinek büszkén elmondtam, hogy én moldvai vagyok. Sokat kérdeztek otthonomról, a mi életmódunkról, mindennapjainkról. Ekkor már biztos voltam abban, hogy nagyon sok érdeklődő akadna, ha elindítanék egy előadássorozatot, amiben beszélnék a moldvai magyarokról, a saját utamról. A mentorommal megbeszélve, „magyar estek” keretén belül szerveztük meg az előadásokat.
A „szórványból szórványba” előadássorozat hagyománnyá vált az itteni közösségben, és egy idő után nem kellett nekem kitalálni a témákat, hanem a közösség tagjainak érdeklődése sugallta a következő előadás témakörét. A sorozat Petrozsényben, Petrillán, Lónyán és szülőfalumban, Pusztinában sikeresnek bizonyult. Ezekben az előadásokban a saját tapasztalataimról beszéltem, a saját történetem volt a középpontban. Hogy is kerültem én kapcsolatba a saját identitásommal, hogyan jutottam el ennek fölvállalásáig, és mi ösztönzött arra, hogy büszkén mondhassam azt, hogy magyar vagyok. Fontosnak tartottam, hogy a petrozsényi közösségnek kicsit bemutassam a moldvai helyzetet, a magyarnak megmaradást ott, ahol szintén nagyon nehéz, ott, ahol szórványban élnek a magyarok, és a sok megpróbáltatás ellenére megmaradtak. Úgy gondolom, a pusztinaiaknak ugyanolyan fontos elmondani, hogy ott a végeken is élnek magyarok, a bányavidéken is lehet hallani magyar szót. Számomra a két szórványközösség egy kincs, amelynek tudni kell egymás létéről, mindennapjairól. 
Ennek az előadásnak köszön­hetően sikerült felkelteni az ér­de­klő­dést az emberekben a népviseletek iránt. A magyar szórvány napja alkalmából megvalósítottunk egy 14 viseletből álló bemutatót, amihez hozzájárult egy élőtérkép is a magyarlakta területekről. A viseletdarabokat jómagam szereztem be, de a bemutatóhoz szükséges emberek a petrozsényiek voltak. Kicsitől nagyig részt vettek az emberek, hiszen az iskolában is és a közösségi házban is bemutattuk a népviseleteket. Elmondhatatlan érzés volt az, amikor a bemutató végén a gyermekcsoport énekelni kezdett, és a közösség felnőtt generációja hozzájuk kapcsolódott. Olyan volt, mintha együtt nőttünk volna fel, annyira a szívemhez nőttek. A bemutatónak híre ment a dévai és a gyulafehérvári közösségben is, így az ottani ösztöndíjasoktól meghívást kaptam viseletbemutatókra.

Születésnap Petrozsényben
Reggel felkeltem, tudtam, születésnapom van, de én nem otthon vagyok a testvéreim és a szüleim körében, hanem idegenbe sodort a sors. Még szerencse, hogy a párom velem volt, és mint mindig, mindenben támogatott. Talán egy pillanatig könnyes volt a szemem, amikor felköszöntött otthon, mert hiányoztak a testvéreim, a szüleim, de amint az iskolába megérkeztem, éreztem a körülöttem levők szeretetét. A tanári szobába belépve, szó nélkül maradtam, hiszen az iskola igazgatónőjének anyai ösztöne előjött. Tudta, hogy mennyire hiányzik édesanyám főztje, úgy döntött: torta helyett egy fazék töltött paprikával kedveskedik. Nem tudom, valaha esett-e ennyire jól a töltött paprika – köszönöm, petrozsényi pótanyukám, Amálka! A gyerekek aznap angyalok voltak, a város más volt, az ismerőseim, barátaim mosolya kedvesebb volt, még a lelkésznő – aki immár az új barátnőm lett – cicája, Maya is szebben nyávogott aznap. Teljesen másképp érzékeltem, hogy mögöttem még egy év eltelt, talán soha nem fogom elfelejteni a 24. születésnapomat.

Nagyon sokat kezdtek 
énekelni
Decemberben elmondták a szülők, hogy a gyerekek nagyon sokat kezdtek énekelni otthon és a bentlakásban. Azután sokat jártam fel az óvodába és népi gyermekjáték-foglalkozást tartottam. Játszva tanultunk, énekelve okosodtunk. Én nagyon hiszek abban, hogy makkból lesz a tölgy, és ha kicsi korban valamit megszerettetünk, annak majd eredménye lesz. Nem tudjuk, a sok kicsi gyermekben mi rejlik, ha nem hagyjuk őket kibontakozni. Én soha nem voltam engedékeny a gyermekekkel, de valahogy mégis magam köré vonzom őket. A tánc nem maradt ki az óvodások foglalkozásából sem, ugyanakkor a gyermekdalok éneklése is mindennapi tevékenységgé vált. Ekkor már sok közös nap, pillanat, tevékenység volt mögöttünk, és még következett ezután! 
Sokat beszélgettünk a gyerekekkel a helyi értékekről, a hazaszeretetről és egyáltalán az emberségről. Igazán megható volt hallani a gyerekotthonban nevelkedett gyermekek szájából, hogy nevelő, vagy tanár, vagy bármilyen szakember szeretne lenni. Ilyenkor az ember rájön, hogy van, amiért dolgozni, és gyermekekkel foglalkozni a leghálásabb dolog a világon. 
A decemberi hónap igen forgalmasra és zsúfoltra sikerült. A templombúcsú, a szoboravatás, az óvodai játszótéravató ünnepség nyitotta meg a hónapot, majd a „pásztorjáték-körút” zárta. December 4-én van Szent Borbála, a bányászok védőszentjének napja. Ekkor ünneplik a petrozsényiek a templombúcsút. Ez alkalomkor igen nagy ünnepség volt közösségünkben, hiszen a templom előtt egy Szent Borbála-szobrot avattunk. Az emberek szíve ünnepelt, örült, hiszen a város egy kinccsel gazdagodott. A búcsús hangulat ugyanolyan volt, mint otthon, csak egy kicsit másabb. A templom tele volt, úgy, mint otthon, a környékbeli papok megtiszteltek jelenlétükkel, az emberek mély vallásosságát érzékeltem. Egy dolog volt más. A misén a prédikáció magyarul és románul is volt. 
Ugyanazon a napon a nemrég elkészült óvodai játszóteret avattuk. Az avatáson sokan voltunk, akiknek szívügye a magyar iskola, a tanítás és az emberiség. Egyházi elöljárók, tanítók és tanárok, nevelők, diákok, a mindennapi emberek jöttek el és örvendtek. Megtisztelve éreztem magam: engem kértek meg, tartsak egy foglalkozást az óvodásokkal. Izgultam, hiszen 16 székelyruhás törpe volt mellettem, akik alig várták, hogy egyet táncoljunk és énekeljünk. Nem zavarta őket az, hogy a terem tele van nyakkendős emberekkel, magas sarkús asszonyokkal. Még a kamerás emberek sem zavarták őket, hiszen ők velem foglalkoztak. Minden olyan természetes volt, ami ott a színes szőnyegünkön történt. Hallani lehetett a kacagást, a gyermekjáték zsivaját, az örömteli tapsokat. Nem törődtünk a polgármesterrel, vagy az államtitkár úrral, konzul úrral, sem a tanfelügyelőnővel, mi csak tettük, amit szoktunk. Felemelő érzés volt: lejárt a foglalkozás, és a gyerekek még mindig szerették volna folytatni. Magamban csak köszöntem a Jóistennek, hogy ilyen útra vezetett engem.

…ha a mindennapok, 
akkor az ünnepek is…
A program kezdete óta úgy döntöttem, hogy maradok és részt veszek nemcsak a közösség mindennapjain, de az ünnepnapjain is. Egyszer régen egyik tanárom a néprajz szakon azt mondta, csak úgy épülhetek be a közösségbe, ha részt veszek minden olyan ünnepen, eseményen, amely számukra fontos. Megfogadtam, és nem mentem haza. Pedig úgy hiányzott a pusztinai harangszó, az otthonom.
Az adventi időszak különleges volt. Együtt készítettünk adventi koszorúkat, minden vasárnap más templomban vettünk részt misén, a gyermekek szavaltak az ökumenikus gyertyagyújtáson. De mégsem tudta pótolni a pusztinai harangszót semmi. 
Az unitárius egyház lelkésznője, Márton Edit ötlete volt az Add tovább projekt, amelyben én is részt vehettem a gyermekekkel. Ez a projekt a szeretetről, a gondoskodásról szólt, és mi leginkább egy kis szimbolikus ajándékkal jeleztük ezt a petrozsényi embereknek. Jó volt látni, hogy a főtéren sétáló embereknek ajándékozva az add tovább címkés csokoládét, ők is a példát követve, tovább adták. Ez az esemény meglepetés volt számomra, hiszen nemzetiségtől és vallástól függetlenül az összetartozásról szólt.
A Kandila idősgondozó egyesület meghívott az Idősek karácsonyára, amit minden évben megrendeznek. Olyan szívszorító volt ott a sorban ülni, és hallgatni, hogy hányan távoztak már el. Ilyenkor emlékeznek az elhunyt közösségi tagokra, énekelnek, megajándékozzák egymást. Tudtam, hogy sok a programunk, és azt is, hogy az energiaszintem csökkenőben van, de azt is tudtam, hogy az Isten ezért küldött engem oda, hogy amilyen kicsit is tudok, de segítsek nekik és örömet szerezzek. Énekeltem a moldvai dalkincsünkből pár karácsonyi éneket, ez volt az én ajándékom nekik, a gyerekek pedig fénnyel ajándékozták meg az időseket. Meghallgattam történeteiket az életük során megünnepelt karácsonyokról. Talán akkor körvonalazódott bennem, hogy ez az ünnep legszebb ajándéka: ha ott vagy valakinek, aki számára fontos vagy. Margit néni volt a közösségben az én „nagymamám”, én voltam neki a csángó lány. Az ő szavai mai napig csengenek a fülemben: semmi sem fontosabb az életben, csak a szeretet. Sokat mesélt a találkozásaink alkalmával a családjáról, férjéről, nehézségekről és örömökről, de mindig csak biztató szavai voltak.
A Jézus Szíve gyerekotthon gyermekeivel színvonalas pásztorjátékot tudtunk megvalósítani, amivel körútra indultunk. Elsősorban a gyerekotthonban adtuk elő az angyaloknak, majd december 24-én az unitárius és a római katolikus templomban, 25-én a petrillai, lónyai és vulkáni templomokban adtuk elő produkcióinkat. Hasznosnak bizonyult, hiszen az emberek szívében visszaidéztük a gyermekkort, az ünnep és a karácsony hangulatát. 
Talán az egyik legszebb pillanat a karácsonyi időszakból azt volt, amikor szenteste az ajtóm előtt álltak a gyerekotthon gyerekei és kántáltak. Számomra ez volt a legszebb ajándék, hiszen eljöttek hozzám, és saját maguktól énekelték el azokat a dalokat, amiket együtt tanultunk. 
Más volt itt a szenteste. Nem rosszabb, nem jobb – csak másabb.
Fazakas-Timaru Carina
(folytatjuk)