A tuberkulózis (tébécé) gyógyításában és megelőzésében, tágabb értelemben Hargita megye lakosságának egészségéért tett tudatosító munkája miatt részesült nemrég kitüntetésben dr. Gagyi Lídia tüdőgyógyász főorvos. A csíksomlyói tüdőgyógyászati osztály nyugalmazott vezetője az egészségügyi igazgatóságtól kapott díjon kívül számos más elismerésben részesült karrierje során. Hargita megye az országban mindig példaértékű volt a tuberkulózis elterjedtségének alacsony szinten tartása, illetve a gyógyulási arányok tekintetében. Az orvosi, gyógyítói munka mellett ehhez erős szociológiai érzékenység is kapcsolódik, ez lenne a siker kulcsa – állapítottuk meg a doktornővel készült beszélgetésünk után. [caption id="attachment_70318" align="aligncenter" width="1000"] Fotó: László F. Csaba[/caption] – Hogyan indult az orvosi pályája, és marosvásárhelyiként hogyan került Csíkszeredába? – Az egyetemet 1981-ben végeztem, egyszerre a férjemmel. Abban az időben először úgynevezett stagiaturát kellett teljesítenünk, három évig tartott, és egyféle gyakornokságot jelentett. Először is választanunk kellett egy városi kórházat, így kerültünk Csíkszeredába. A három éven keresztül félévenként változtattuk a szakokat: nőgyógyászat, sebészet, belgyógyászat, fertőzőosztály, gyermekgyógyászat és a hatodik félév egy körorvosi állás vállalását jelentette, utóbbit én Csicsóban és Madéfalván teljesítettem. A gyakornoksági időszakot követően nem lehetett szakorvosizni, ekkor kezdődött a körorvosságom. Amikor idekerültem, ez gyönyörű volt, csak figyeltem, hogy miről beszélnek, és megmosolyogtam a településneveket, Csíkcsicsó, Vacsárcsi, Csaracsó stb. Azok voltak a hősidők, 1984 és 1988 között. – Hogyan és milyen körülmények között teljesítette a körorvosi teendőket? – A közlekedés, az orvosi rendelő felszereltsége, így a madéfalvié is elég szegényes volt: sem víz, sem illemhely nem volt benn az épületben, szekérrel mentünk terepre. Kötelező járványügyi ellenőrzéseket végeztünk. Emlékszem, egyszer a Hargita oldalában megszegődött pásztorok egészségügyi állapotát is ellenőriztük, emellett iskolákat, kutakat vizsgáltunk. Tehát sok megelőző munkát végeztünk. Volt egy óriási fiókos szekrényünk, és mindegyik fiókban ott szerepeltek a begyűjtött adatok: volt rajta külön vizes fiók, a krónikus betegek fiókja, élelmezés és az iskoláknak fenntartott részleg. Ilyen szempontból akkor követhetőbb volt minden. Havonta tartottunk körorvosi gyűlést a kórházban, amikor értékelték a munkánkat. Minden megrovás és dicséret alkalmával az volt az utolsó szavuk, hogy egészségügyi nevelést kell végezni. – Már ekkor is külön figyelmet fordított a tüdőbetegségben szenvedőkre? – Volt egy fiókocska, amelyben a tüdőbetegek adatait tartottuk nyilván, így már körorvosi szinten megismertem ezt. Az egyetemen kevés tüdőgyógyászatot tanultunk, inkább elméletet, de a körben belekóstolhattam a megelőző munkába is. Egy-egy eset kapcsán járványügyi kivizsgálásokat végeztünk, utánajártunk, hogy honnan kaphatta az illető betegséget, illetve kinek adhatta tovább – gyerekek, család, munkahely, szomszédok stb. –, és persze a fertőző beteget kórházba küldeni, izolálni is kellett. A családorvosi karrierem ilyen szempontból is tanulságos volt, és kellő alázatot tanultam azokra az időkre, amikor már fehér köpenyben szakorvosként dolgoztam. – A körorvosi munka után tehát a tüdőgyógyászati szakosodás irányába indult? – A nyolcvanas évek második felében nem voltak szakvizsgák, és amikor Hargita megyében 1988-ban az elsőket meghirdették, a tüdőgyógyászat is közöttük volt, úgyhogy én nagyon gyorsan felkapaszkodtam erre a vonatra. Egy évvel később, 1989-ben indult a szakosodás, ekkor már megvoltak a gyermekek is, nekem pedig Kolozsváron kellett befejeznem a szakosodást, ami éppen ’89 decemberében zárult. Nem kis áldozattal járt akkor egy messzi egyetemi központban szakosodni és a családot két kisgyerekkel hátrahagyni. Persze, a szülők nagyon sokat segítettek. Hazatérve a szakképzésről indult az igazi karrierem, de hát még három évnek kellett eltelnie, hogy vizsgázhassak. 1992-ben szakvizsgáztam, és azt követően bontakozott ki a sorsom, utána jött a főorvosi, majd osztályvezetői vizsga, és így tovább. Ez már a klasszikus szakorvosi karrier, állandó tanulás, kongresszusokkal, konferenciákkal, továbbképzőkkel. – Hogyan fogadták Önt a csíksomlyói tüdőgyógyászati osztályon? – Amikor ideérkeztem, három idősebb kolléga volt itt, azonban hamar nyugdíjasok lettek. Aztán egyik vizsgát követte a másik, haladhattam felfelé a lépcsőn. Ezzel együtt nagy munkavolumen is rám szakadt. És itt is vagyunk a 2000-es években, amikor változott a rendszer, lettek szakvizsgák, és meg is hirdettek szabad állásokat a csíkszeredai kórházban. Ez az a periódus volt, amikor az üres helyekre vizsgáztak ugyan fiatalok, de hatalmas gyorsasággal távoztak is Nyugatra. Ezen időszakban a tüdőosztály vezetője és a megyei tüdőprogram irányítója is voltam. Együttműködve a tüdőgondozóval, kiszűrtük az eseteket, beutaltuk a kórházba azokat, akik fertőztek, miközben az illető eset hátterét is vizsgáltuk. Hargita megyében öt tébécégondozó volt, Csíkszeredán kívül Maroshévízen, Székely­ud­varhelyen, Székelykeresztúron és Gyergyó­szentmiklóson. Kórházi osztály egy ideig csak Csíkszeredában volt. Udvarhelyen is létrehoztak egy részleget, de a fertőző betegségekben szenvedőket mindig a csíksomlyói kórházba utalták be. Ezzel párhuzamosan az országos ellenőrző bizottság tagjává választottak, ami egyfajta értékelése is volt a munkámnak, és ezzel persze lehetett tanulni, lépni, haladni. Egyfajta kapcsolatrendszer kiépítésének a lehetősége is volt. Hargita megyében volt ekkor a legkevesebb tuberkulózisos beteg, amiért a megyét mindenképpen pozitívan értékelték, ezzel együtt pedig az itt zajló munkánkat. – Milyen körülmények uralkodtak akkoriban a csíksomlyói kórházban? – Mindvégig fontos szempont volt, hogy az épület ne omoljon ránk. Én rendre írtam a jelentéseket, hogy éppen hol romlott az épület állaga, és vártuk a támogatást a javításokra. Az ablakokat nem lehetett megjavítani, mert muzeális értékűek, és arra nem volt pénz, hogy korhű ablakokat gyártsanak. Én csak az osztályt vezettem. Nem tudom, mennyire volt helyes tőlem, hogy bizonyos adminisztratív dolgokat úgy gondoltam, az igazgatóság dolga megoldani. Tény, hogy ennek az épületnek évtizedekig nem volt prioritása. De ettől függetlenül sok mindent sikerült megvalósítani ott. Eleinte például nem egy épületben volt a laboratórium és a kórház. Vitték-hozták a köpeteket, de elértük, hogy egy helyen legyenek a röntgengépek, a mikrofotók, a bakteriológiai laboratórium, az osztály és a rendelő is. Amikor egy drága műszert be kellett szerezni, amiből csak néhányat kapott az ország, akkor azért azt meg kellett indokolni, hogy nem azért vannak jó eredmények nálunk, mert itt nincs beteg, hanem azért, mert sokat dolgozunk ezen. A munkaközösség hozzáállása nem elhanyagolandó. Vidékünkön régebb is volt hagyománya a tüdőszűrésnek, a megelőzésnek, a védőoltásoknak és a betegek elkülönítésének. Hiszen úgy szakíthatjuk meg a fertőzési láncot, ha kiemeljük a fertőző beteget, és nem engedjük ki a kórházból, amíg fertőz. A közegészséget is védve, sok alkoholistával, szociálisan hátrányos helyzetűvel kellett megküzdenünk. Ott, ahol az egészségügyi kultúra hiányos, a betegek száma is nagyobb. – Az Ön munkáját nemcsak itthon ismerték el. Ennek pedig a megye is hasznát látta… – Részt vettem az Egészségügyi Világszervezet (WHO) továbbképzőjén. 1998-ban a tébécével kapcsolatos programok lebonyolítására Romániának sikerült elnyernie egy több mint 17 millió dolláros pályázatot a Világbanktól, amiből aztán az egész hálózat építkezhetett. Elsőként elindult a megyei irányítók képzése. Ezt a tüdőgyógyászok, családorvosok, asszisztensek, statisztikusok képzése is követte. Évekig tartó folyamatos munka eredményeképpen országos tébécés gyógyszerkészletet lehetett létrehozni, bakteriológiai laborokat és röntgengép-parkot újítani. A tébécés internethálózat kiépítésével az egész ágazat adatainak feldolgozása és követése vált lehetővé. – A környező országokhoz viszonyítva Romániában mennyire volt elterjedt a betegség? –A tébécé már az ókortól ismert betegség volt. A 19. században vidékünkön népbetegségként volt ismeretes. Napjainkban is a földön a legelterjedtebb fertőző betegség. A megbetegedések és az egyes halálesetek száma a tébécé elleni gyógyszerek felfedezésével és a járványügy szabályos betartásával a múlt század második felétől mutat csökkenő tendenciát. Európa-szerte a tébécés betegek száma Romániában a legnagyobb. A ’89-es változás után kiderült, hogy nemcsak az alkoholisták és a szegénységben élő, alultáplált emberek kapják el ezt a betegséget, hanem a tehetősebb, de stresszbe nyakig merülő személyek is. Újabban a tébécé legfenyegetőbb esetei azok a visszaeső betegek, akik legtöbbször a megszakított kezelés következtében rezisztens bacilusok hordozóivá válnak. Az ő gyógyulási esélyük nagyon csekély. A kezelésük évekig elhúzódhat, igen drága, sok mellékhatással rendelkező gyógyszereket kell szedniük. A tébécé halálos megbetegedés napjainkban is, de az idejében felfedezett esetek, a pontos gyógyszeres kezelés után gyógyulnak. Fontos tudni, hogy minálunk a tébécé kezelése ingyenes, de kötelező. Bár ez fertőző kór, a beteg csak addig fertőz, amíg üríti a bacilust – ennek alapinformációnak kellene lennie az előítéletek leküzdésében. – Mennyire súlyosak a tuberkulózisban szenvedőkkel szembeni előítéletek? – A 2000-es években felvilágosító előadásokat tartottunk, ezeket felmérések előzték meg. Mivel ma már kevés haláleset van, a tébécé nem olyan rettegett betegség. Inkább az idősebb generáció tart tőle. Hargita megye azért van annyira jó helyzetben országos szinten, mert itt kevés volt a visszaeső beteg, mivel a kezelésekre nagyon odafigyeltünk. De az előítéletek ma is léteznek, sok már meggyógyult beteg életét keserítik meg. A TBSAN nevű helyi alapítványnak nagy sikertörténete volt az a pályázat, amely két évig zajlott, és éppen a már meggyógyult esetek társadalmi visszailleszkedését követte. Egy pap, egy pszichológus, egy szociológus és egy tüdőgyógyász tartott képzést tíz ember számára arról, amit tudni lehet erről a betegségről, annak a társadalmi hátteréről, illetve arról, hogy milyen segítségnyújtási lehetőségek vannak a kórházi gyógyulás után, a gyógyszerszedésen túl. Arra kerestük a választ, hogy mi történik azzal a beteggel, aki végigviszi a kúrát, és kigyógyul a betegségből, hogyan lesz ez az ember valóban egészséges. A tébécés beteg gyógyítása ugyanis nemcsak a gyógyszerek beszedéséből áll. A beteg lelkének is meg kellene gyógyulnia. Ez akkor lenne teljes, ha ezt az embert a társadalom vissza is fogadná. Különféle előítéletek léteznek velük szemben, amelyek butaságból, alulinformáltságból fakadnak. A nagy következtetésünk az volt, hogy érdekeltté kell tenni a közösségeket és a helyi döntéshozókat abban, hogy ezeknek az embereknek a sorsát kövessék. Ha megszűnnek az előítéletek, abból nemcsak az egyén profitál, a közösség is erősödhet. Sok még a tennivaló, és marad a kérdés, hogy ki vállalja az egészségügyi nevelést már az óvodától kezdve. Márk Boglárka