tiszta égbolt
A tele hócipő
Amerre csak nézek, azt látom, hogy egyre csak gyűl a feszültség. Mindenki ideges. Ki ezért, ki azért, de oka van rá. Ha nincs, akkor kerít magának. Persze lehet, hogy csak a tavaszi fáradtság teszi, de mintha szemmel láthatóan egyre nagyobb lenne környezetünkben az ingerültség. Felszínes benyomásom persze. Ne is vegyék készpénznek. De akkor is meg kell mondanom, hogy olyan érzésem van, mintha csak az ürügyet keresnénk egy kiadós felháborodásra. Alaposan próbára teszi türelmünket a világjárvány. A szülőknek elegük van az online oktatásból, a gyerekeknek abból, hogy össze vannak zárva a szüleikkel. Van aki járványügyi szempontból veszélyeztetett szeretteit félti. Megint mások a korlátozásokat élik meg nehezebben. Ennek lesz aztán az eredménye, hogy egymás idegire megyünk. Ha valami rajzfilmben élnénk a valóság helyett, akkor elküldenénk valaki mással a fejünket fel a hegy tetejére, hogy távol az emberlakta területektől jól kiüvöltse és átkozódja magát.
Sajnos nincs olyan szerencsénk. Kénytelenek vagyunk együtt élni saját fejünkkel. Azt is nehéz elviselni és akkor még egy szót sem szóltunk a többi emberről. Jean-Paul Sartrei Nobel-díjas francia írót, egzisztencialista filozófust parafrazálva: a többiek a pokol. Tévedhetek persze és fenn is tartom a tévedés jogát, de mintha mostanában egyre gyakrabban lenne elegünk felebarátainkból, közéleti szereplőkből. Szinte mindenkiből. Egyre gyakrabban kapjuk azon magunkat, hogy öncélúan vitatkozunk a világ dolgairól, olyasmiről is, amire semmilyen ráhatásunk nincs. De a vitához erre nincs is szükség. Fő, hogy kiengedhessük a fáradt gőzt.
Közvetlen környezettünkkel is egyre türelmetlenebbek vagyunk. Máskor meg sem halottunk volna egy csipkelődő megjegyzést, egy kevés indokolatlan szarkazmust, igazságtalan túlzást, most meg a plafonon vagyunk tőle. Ezért is biztosan Bill Gates a hibás, vagy Soros, vagy az illuminátusok vagy Szauron szeme.
Egyre gyakrabban kapjuk azon magunkat, hogy forr bennünk az indulat látszólag minden különösebb ok nélkül. Például, ha eszünkbe egy ismerősünk, aki cserben hagyott bennünket. Azt kérte mondjunk valami vicceset, aztán lelécelt és most miatta nem jutunk jogos jussunkhoz időben. Mert előfordul az ilyesmi. És ilyenkor barátságtalan dolgokat gondolunk az illetőről. De még legjobb barátainkra is megorrolunk rövidebb ideig valami jelentéktelen apróságért.
Egyszóval tele a hócipőnk és tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy kit hová küldenénk a legszívesebben.
Nos és épp az ilyen pillanatokban van a legnagyobb szükség az önuralmunkra. Mert az élet megy tovább és valójában semmi szükségünk nincs fölösleges konfliktusokra. Mert a konfliktusok természetüknél fogva olyanok, hogy semmi jó nem sül ki belőlük. Inkább panaszoljuk el valamelyik ismerősünknek, akibe megbízunk, hogy mi bánt és cserében hallgassuk meg őt is.
Senkinek nincs könnyű dolga mostanában, ha valamikor, akkor most van a legnagyobb szükségünk józanészre, belátásra és megértésre. Nem könnyű. Tudom. De talán megéri.
Kiss Előd-Gergely
.jpg)
web.jpg)
