Örömmel és elégtétellel vettem kezembe Cs. Nagy Ibolya irodalomtörténész Farkas Árpádról írt monográfiáját. Örömöm és elégtételem oka a köteten túl annak üzenete volt: a magyarországi szerző a magyar kultúra integrációját mindennapjaiban megélő Magyar Művészeti Akadémia gondozásában jelent meg. (Sarány István) Az első világháború utáni időszakban az országgal együtt a magyar irodalom is többfelé szakadt. A korok és ideológiák függvényében a Magyarország határain túl művelt magyar irodalmat nevezték nemzetiséginek, kisebbséginek, határon túli magyar irodalomnak, tekintették hol a magyar irodalom, hogy az utódállam irodalma részének, mellette az emigrációban élő írók műveit a diaszpóra irodalmának nevezték. A rendszerváltás után a magyar irodalomtörténészek egységes magyar irodalomról kezdtek beszélni, ezt a megközelítést sugallja Pomogáts Béla Magyar irodalom Erdélyben című összegző munkája, vagy Gróh Gáspár Határ. Ok nélkül című tanulmánykötete. A nyitás az irodalmi intézmények szintjén is megtörtént: a magyar írószövetség tagjai közé fogadta a határon túli magyar írókat, a különböző magyar díjakkal, elismerésekkel kitüntetett alkotók között minden évben találunk Magyarország határain túl élőt is. Ennek a szemléletnek újabb szép példája Cs. Nagy Ibolya irodalomtörténész Farkas Árpádról írt monográfiája, amely a Magyar Művészeti Akadémia gondozásában jelent meg tavaly a Közelképek írókról című sorozatban. Az Ács Margit szerkesztésében megjelenő sorozatban eddig Gáspár György Albert Gáborról, Sturm László Marsall Lászlóról, Cs. Nagy Ibolya Kiss Annáról, Ködöböcz Gábor Kiss Benedekről, Vasy Géza Temesi Ferencről, Rónay László Tamás Menyhértről, Tary Orsolya Tóth Bálintról, Márkus Béla Ágh Istvánról és Papp Endre Vári Fábián Lászlóról írt monográfiája jelent meg a Farkas Árpád költészetét ismertető kötet mellett. „Farkas Árpád költői alkotói életútja során (meglepő módon szinte pályakezdésétől) azzal a jó szándékú biztatást sugalló, de makacs kritikusi, irodalomtörténészi kérdéssel volt kénytelen rendre szembesülni: miért csak ennyi? Vagyis: miért nem áradt bővebben ez a líra; miért virágzott dúsabban e poézis; miért nem sorjáztak, sorjáznak gazdagabban a kötetek?” – ezekkel a mondatokkal indítja a kötetet Cs. Nagy Ibolya, mondván, hogy e kérdésekre maga a költő számtalan „elmélettel” válaszolt, ezek az „elméletek” viszont „az alkotói önértelmezés bugyraiba kalauzolnak”, ugyanakkor utalnak „Farkas Árpád költői termékenysége valóban meglepően korai és önkéntes korlátozásának személyes indítékaira is”. A szerző megszólaltatja a költőt is, idézve egy rádióinterjúban elhangzottakat: „…én verset bizonyára azért írtam, mert nem nagyon értettem máshoz. Ha énbelőlem jó műbútorasztalos lehetett volna, akkor gyönyörű műbútorokat gyártottam volna. De ezen kívül, én valami olyasmit akartam mindig elmondani, aminek – úgy véltem – csak én vagyok birtokában. Ha nem is teljes súlyával, de általam megélt szenvedélyével biztosan. Amikor úgy éreztem, nincs tétje annak, hogy én verset írjak, akkor nem is írtam”. Amikor írt, akkor okkal tette. Egy, a Korunk folyóirat körkérdésére adott válaszában kifejtette: „A költészet…, melyet én ismerve szeretek – lehetőségeinél fogva –, nem birtokolni óhajt, hanem beleépülni a maga elnéptelenedésén ámuló nép életébe, sugallni néki a társadalmi jelenlét lehetőségeit, tudósítani (az) autókort a századvég romániai magyarságának közérzetéről, hogy legalább az egyetemes humánum értékszféráiban birtokon belül lehessen!” Cs. Nagy Ibolya monográfiája terjedelmében meghaladja Farkas Árpád költői termésének terjedelmét, de mint a szerző is leszögezi: „Poézise szűkszavúságában is univerzális teljesség-kép fénylik.” A monográfia fejezetekre tagolva sorra veszi a költő életének alakulását. Az első fejezet A Nyikó völgyétől Kolozsvárig (1944–1961) címet viseli, és bemutatja a szülőhelyet, a kis falut s a még kisebbet: Siménfalvát és Székelyszentmiklóst, a családot, a környezetet, kitérve Farkas Árpád gyermekkorára, Székelyudvarhelyen töltött iskolai éveire, a ma Tamási Áron nevét viselő gimnázium által rá gyakorolt hatásra, kortársaira, kikben „már forrni kezdett önmaguk megfogalmazásának igénye”, mint Magyari Lajos, Molnos Lajos későbbi költők, Wellmann (Éltető) József későbbi dramaturg, vagy Cseke Péter későbbi irodalomtörténész. A következő fejezet a Kolozsvár: az első „ember szeme elé való versek” (1961–1966) címet viseli és a költő „novellába illő” indulását mutatja be, bőven idézve Farkas Árpád vázlatos önéletírását, nagy teret szentelve a második Forrásnemzedék születésének számító Vitorlaének című antológia megjelenésének, no meg a kötet megjelenését követő vitának. A költő első önálló kötete, a Másnapos ének 1968-ban jelent meg, létrejötte körülményeinek, fogadtatásának és utóéletének külön fejezetet szentel a monográfia szerzője: A „robbanó fiatalság” könyve, küzdelemversek: Másnapos ének (1968). A második kötet, a Jegenyekör 1971-ben jelent meg, Cs. Nagy Ibolya erről is önálló fejezetben – A lázadás-képzet változatai, „elveszett illúziók”: Jegenyekör (1971) – ír, akárcsak az Alagutak a hóban című kötetről: A „lét hallgatni tanul”. Végül az Asszonyidő című publicisztikakötetet veszi górcső alá A megmaradás esélyei – a próza nyelvén című fejezetben. Ezt követően a válogatás-köteteket elemzi a Nincs tétje annak, hogy én verset írjak című fejezetben, majd újabb fejezetben, az Összegzésben foglalja össze következtetéseit. A kötetet kimerítő jegyzetapparátus egészíti ki, a Függelékben a költő életrajzi adatait mutatja be, díjait és kitüntetéseit veszi számba, önálló kötetei, műfordításai, fordításban megjelent kötetei, szerkesztői vagy közös munkái jegyzékét közli, felsorolva a költő verseiből készült önálló hanglemezeket is. A kötetet válogatott szakirodalom és a költő életét bemutató fényképalbum teszi teljessé. Cs. Nagy Ibolya kötetét olvasva meggyőződhetünk abban, hogy a magyar irodalom egységes egész, a különböző utódállamokban művelt magyar irodalom az egységes magyar irodalom törzsanyagának része. Ami megkülönböztető lehet, az az irodalmi intézmények, műhelyek tagoltsága, az alkotók léthelyzete és az általa meghatározott szemlélet. Farkas Árpád tehát a miénk, székelyföldieké, erdélyieké, de a miénk magyaroké is. [box type="shadow" ]Farkas Árpád Mikor az öregemberek mosakodnak, százados esők csorognak alá fonnyadt tenyérpárnáikról, csillognak az arc vízmosásos árkaiban, úgy mosakodnak az öregemberek, szétterpesztett lábbal, keresztelőjánosok méltóságával a cínezett mosdótál fölé hajolva, úgy mosdanak, mintha utoljára mosakodnának, törülközőt sem kötnek már derekukra, spriccolhatja a víz a nadrágot, nem számít, a kimért és alapos szappanozó-dörzsölő mozdulat megmunkál minden sápadt bőrfelületet, kisimít ráncot, pórusokat zaklat; ráérős, meregető és nyújtózkodó mozdulatokkal mosdanak az öregemberek, apró szusszanásaiktól porzik a víz s visszahulló függönye mögül felsejlenek háromnegyed százados hajoló mozdulataik, botot emeltek a földről, forrásból itták a vizet tenyérrel merve, az Irtisz vagy a Tisza partján hajoltak így a patak fölé, bokornak támasztva a bajonétos puskát, mikor bukdácsolva, ügető hajolgatással kergettek ellenséget vagy épp előle futottak, fölperzselve a földet és szagolva, törölve magukról vért; úgy mosdanak az öregemberek, mintha háromnegyed század szennyét kellene magukról lemosniuk, mint akik mindig tisztán szerettek volna élni, friss törülközés utáni hangulatban; már csak vasárnap reggel mosakodnak így az öregek, már csak a temetések előtt, mikor az utolsó útjukra kell kísérniük a vissza nem térő társakat, úgy mosakodnak, bizony, az öregemberek, mintha utoljára mosakodnának, mintha szennytelen ragyogással szeretnének bekerülni a tiszta búzát termő anyaföldbe, melyet szétporhadó testük lassan megillet. Mikor az öregemberek mosakodnak, hatalmas tisztaságszomjjal hajlik a zöld vizek fölé a Huszadik Század. [/box] Furulyaszó Hogyha már szenderedőben a páfrányremegésű este, felsír a havasi csendből egy furulyaszó. A harmat ezüst csapágyain siklik alá a tájra, s jászolnyi falvak egén bárányka béget, nyerít egy ló. Legelik szépen a vékonyka vacsorák füstjét, s cinterem-csöndes emberek álmát zihálják szét. Csak almavirág, ha csendül a kihűlő falvak kertjeiből, s törékeny fényét messzi városokig fújja a furulyaszó. Már csak e dallam, e pentaton ének, mi éltet. Arcot archoz szorít. Föl-földerengéssel félti a föld almavirág-törékeny értékeit. Anyja elhullott hajára Gyógyítani szánt sanda sugarak lebombázták fejedről a hajat, letarolták tömör ékedet, gyermekkori menedékemet, titokkal teli erdőt, szálanként foghatót, félszektől óvó sátram, bújt-bajt elbújtatót, rejtőztem fürtjeidbe, menekedtem én, ha mennydörgött az ég rútabbik felén…….. ……………………………. Ne sírj anyám, sirassák hű, konok fésűk, szeszek és drága samponok, ne sírj anyám, ne sirassad hajad, a legszebb asszony úgyis te maradsz: hazai rét selyméből, éltedért susog, fejékül néked glóriát fonok. (Farkas Árpád)