Major Tamás kétszeres Kossuth-díjas színész, rendező, egykori színházigazgató arra kérte Spiró Györgyöt, írjon színművet Az ikszek című nagyregényéből – így került Az imposztor története 1984-ben a Katona József Színházba, Bogusławskit, a főszerepet maga Major Tamás játszotta. Spiró drámája a mai néző számára is releváns darab: kisebbségi létről, egzisztenciáról, a művészet értékéről szól hangsúlyosan és őszintén. A történet egy orosz fennhatóság alatt működő lengyel színház egy napját tárja a néző elé. A társulat a Tartuffe bemutatójára készül, a főszereplő vendégszínész Bogusławski azonban az utolsó percekben, a premier reggelén érkezik meg Vilnába. Még nem játszotta Tartuffe szerepét és a szövegét sem tudja. A darab érdekes gondolatokat indított el bennem, főként a szöveg megismerése és értelmezése – arra pedig külön kitérek, hogy miért ezt hangsúlyozom, amikor a Csíki Játékszín új előadásáról beszélek. Engedjék meg, hogy pár fontos gondolatot, mondatot rögtön a darab első feléből kiemeljek. Bogusławski 3000 zlotyit kér egy fellépésért, miközben a vilnai színház vezetőszínésze sem keresi meg a havi 800-at. „A művészetet meg kell fizetni, én legalábbis ebből élek” – érvel. Parászka Miklós színházigazgató mondta a darabról: erősségét éppen időszerűsége adja. Valóban. Azon túl, hogy a lengyel színházi társulat minden eszközt kétségbeesetten próbál megragadni, hogy az orosz fennhatóság alatt lévő Vilnában is életben maradjon – ebben a szituációban márpedig „otthonosan” mozog a csíkszeredai néző –, rögtön itt van az imént említett helyzet, ami az emberi egzisztenciát érintő kérdésben ragadhatná meg a nézőt. Bosszúságot és keserű szájízt okozhatna. Mert hát valóban ilyen irracionálisan óriási különbségek vannak a különböző országokban hasonló munkakörben dolgozó emberek fizetései között. Az egyének boldogulásában. Kövesdy István rendezésében azonban párbeszéd szintjén, szinte tét nélkül hangzanak el a mondatok, a fontos pillanat azonnal tovarohan. Valami általános felháborodást észlel a néző, de az is csak – mint az üvegből a dugó – kipattan, aztán eltűnik. Nem néz utána senki. Spiró György néhány korábbi színpadi művével kapcsolatosan már megfogalmazta a kritika, hogy elviselhetetlenül hosszú szereplőlistával dolgozik. Az imposztor esetében is egy társulatot látunk a színpadon – ha jól számolom, általában tizenegy színész tartózkodik egyszerre a térben –, de hát itt épp az ő néma érzelmi játékuk, erős jelenlétük teremthetné meg azt a nyomott légkört, amit a háromezres fellépti díjat követelő Bogusławski-féle mondat teremthet. Néhány mondatot maga Spiró is ad erre: „Nem szép a mestertől, hogy zsarolni tetszik” – hangzik el például, de rögtön utána újra kiüresedik a tér, és nem fizikailag, hanem érzelmileg. Nézőként nem érzem a megdöbbenést, a dühöt, az igazságtalanságot, megkockáztatom, valószínűleg azért, mert a Kövesdy-féle darab csak arra enged időt, hogy a szöveget értelmezzem, és a színpadon álló, toporgó színészek párbeszédét kövessem. De nemcsak ezt az egy példát tudom felhozni – bár tartom magam ahhoz, hogy nem előadás-elemzést írok, csupán néhány gondolatomat rögzítem, a színpadi alkotás kivesézését tegyék meg a színházkritikusok –, mert nekem mint színészdiplomával rendelkező, a színészi léttel, szerepformálással egykor foglalkozó és a téma iránt még mindig érdeklődő személynek nagyon fontos mondatok rögzültek Bogusławski szövegéből. „Én csak akkor arathatok sikert, ha van mit és van kivel játszanom. Ha nincs kihez őszinte szerelmi vallomást intéznem, akkor az őszinteségem hamis lesz, mert nem lesz köztem és közöttetek kapcsolat” – mondja, és már látom, ahogy a társulatot játszó színészek közül az egyik mondjuk kapkodva papírra veti a Mester gondolatát, mert érzi, hogy fontos, amit mond. A csíkszeredai előadásban azonban Bogusławskinak mintha a bizonyítványát kellene magyaráznia, mert a Tartuffe egy másik értelmezését és a főszereplő más figuráját játssza, mint amit a direktor elképzelt. Bár Czintos József tündöklő arccal, szinte mint az imát, úgy mondja ezeket a mondatok, a jelenetben nem teremtődik meg az a hangulat, ami őt Mesterré emelné. Hiányzik valami. Ez a valami pedig végigköveti az előadást: mivel az első felvonásban Bogusławski nem tudott Mesterré válni, szavait és gondolatait nem hallotta meg a társulat. Későbbi csalása, az, hogy szembefordul saját, a színház őszinteségéről szóló ars poeticájával és a hatalomnak játszik, sem igazán rendíti meg a nézőt. Udvaros Dorottya színművész egyik érdekes mondata jutott eszembe, amit egy interjúban mond, és most idekívánkozik – még ha nem is erről az előadásról beszél, segít megérteni a folyamatot: „A Major meg sem rendezte az utolsó felvonást. Hát, ha jól megcsinálta az első kettőt, akkor az utolsó már magától megy. És ez így is volt.” A Csíki Játékszín előadása márpedig engem, értelmező nézőt nem vezetett át abba a katartikus élménybe, amely jó esetben az előadás végével a tapsrend után sem enged szabadulni. A színház igazi művészete az, hogy őszinte és képes igazi emberi érzelmekre. Pál Bíborka