A magyar világban dr. Hóman Bálint kultuszminiszter idején minisztériumi osztálytanácsosi tisztséget betöltő dr. Szalai Béla nevére Reiterné Aczél Sára egykori csíkszeredai lakos kéziratos feljegyzéseiben figyeltem fel. Mivel úgy gondoltam, hogy életpályája révén helye lehet a folyamatosan bővülő csíki kislexikonomban, próbáltam minél több adatot összegyűjteni róla. Aczél Sára lányának, a Németországban élő Matlac Évának köszönhetően nagyon gyorsan sikerült felvennem a kapcsolatot a Szalay családdal, így nemcsak dr. Szalai Béla, hanem Szépvízen született testvére, dr. Szalay István ügyvéd, valamint szüleik, a Szalay tanítóházaspár életútja is kirajzolódott előttem. [caption id="attachment_92324" align="aligncenter" width="210"] Szalay Antal, a vitéz katona[/caption] Szalay Júlia, dr. Szalay István ügyvéd lánya, évről évre, minden pünkösdkor elzarándokol Magyarországról Csíksomlyóra, és ilyenkor mindig Szépvízen, az édesapja szülőfalujában száll meg. Rokonai nincsenek a faluban, hiszen nagyszülei, a már említett Szalay tanítóházaspár – Szalay Antal és Szalayné Jablonkay Katalin – 1925 körül áttelepült az anyaországba gyerekeivel együtt. Történetüket részben Szalay Júlia mesélte el, részben a korabeli sajtóból, illetve dr. Szalay István kéziratos visszaemlékezéseiből ismerhetjük meg. – Édesapám, dr. Szalay István a budapesti Oral History Archívum számára foglalta írása emlékeit – mesélte Szalay Júlia. – A 143 oldalas önéletrajzának első mondata: „Az én történetem 1919. augusztus 19-én kezdődik. Ezen a napon születtem Szépvízen, Csík vármegyében. Azóta ezeket a helyeket Frumoasának és Hargita megyének nevezik…” Nekem nagyon kedves olvasmány ez a kézirat, amelyből nagyon sok minden kiderül a családról is. A nagyanyám, Jablonkay Katalin Dombóváron volt tanítónő, ott ment férjhez Hamulyák Mihály jegyzőhöz. Ebből a házasságából született a nagybátyám, Hamulyák (később Szalai) Béla és „Kiskata”. Hamulyák Mihály 1913 elején meghalt, nagymamát Kalotaszegre helyezték tanítónak, majd 1914-ben férjhez ment Szalay Antal tanítóhoz, akit még Dombóvárról ismert, és együtt kaptak tanítói állást 1914 őszétől Csíkszépvízen. A Nagymama első házasságból származó Béla fia és Kiskata is ekkor került Csíkszépvízre, akiket Szalai Antal 1915-ben hivatalosan örökbefogadott és nevére vett. Béla az általános iskola negyedik osztályát már ott végezte. Közben, 1915-ben megszületett ifj. Szalay Antal, Tonóka, ahogy a családban becézték, aki a második világháborúban, repülő főhadnagyként esett el. Menekülőben Id. Szalay Antal tanító 1914-ben vonult be katonának, és mire vége lett a háborúnak, hadnaggyá lépett elő „Ferenc Józseftől egy, IV. Károly királytól további négy bronz és ezüst vitézségi érmet kapott. Van, amelyiket a vitézségi érem szalagján, van, amelyiket a kardokkal” – sorolta fel dr. Szalay István. (Itt jegyzem meg, hogy a Szalay/Szalai név kétféle helyesírása egyazon családban nem véletlen: Szalay Antal érdemei elismeréséül Horthy Miklós kormányzótól jogot kapott nevének y-os használatára, ez viszont csak saját gyermekeire terjedt ki, az örökbe fogadott Szalai Béla továbbra is az i-s változatot használta.) Szalay István az édesanyja elbeszélése alapján a Szépvízről való 1916-os menekülést is megörökítette. „Míg édesapám a fronton volt, a románok kétszer is betörtek Erdélybe. Először 1916. augusztus 26-án. A harangok félreverésére ébredő édesanyám Tonókát tette elsőként a gyerekkocsiba – másfél éves kisfiú volt –, majd néhány nélkülözhetetlen holmit csomagolt az útra, miközben Juliska, aki apám 14 éves húga volt, s félárva lévén akkor a szüleimmel élt együtt – a baromfiakat nyakazta, tisztította és helyezte Tonóka mellé a babakocsiba. Béla is velük volt (…). Édesanyám tolta a babakocsit, az iskolaszolga kis kézikocsin húzta utánuk csekély holmijukat, így csatlakoztak a menekülők áradatához, s gyalog mentek a madéfalvi vasútállomásig, anyám újabb terhességének 7. hónapjában, éjnek idején, ahol végre vonatra szállhattak, s apám anyjához és nővéréhez menekültek a Somogy megyei Gyékényesre. (…) Anyám október 12-én megszülte Gyékényesen a következő kisfiát, akit Gyula névre kereszteltek, de a visszatérés előtt ugyanott el kellett temetni. Még egy évet sem élt. 1917 novemberében nélküle kellett hazatérni.” A román nyelv és a szlöjd – 1918-ban született a Szalay Katalin nevű nagynéném, 1919-ben született az édesapám, és 1921-ben a kis Bözsike, keresztanyám, szintén a szépvízi iskolában – folytatta a családtörténetet Szalay Júlia. – Közben a szegény kis Kata beteg lett, elkapott valamilyen járványos betegséget, és ő is meghalt. Itt temették el a szépvízi temetőben. Édesapám azt mondta mindig, hogy azért nem tudtak hamarabb repatriálni Magyarországra, mert a nagyanyám nem tudta itthagyni a kis Katát a temetőben. Nagyapám egy ideig Szépvízen tanított, később Csíkszeredába nevezték ki, és akkor beköltöztek Csíkszeredába. Nagyon agilis ember volt. „Apám négy év alatt olyan tökéletesen megtanult románul, hogy kiadták az ő »Calauza praktica«-ját, azaz gyakorlati útmutatóját a román nyelv tanulásához »tanítók és más tisztviselők részére« – olvasható dr. Szalay István visszaemlékezésében. – Egyidejűleg a magyar nyelvű elemi iskolák III. osztálya számára is megírta a Földrajzi előismeretek és Csík vármegye leírása című tankönyvét. Ez utóbbit őrzi a Széchényi Könyvtár is. Munkásságát Ferdinánd román király a külügyminisztérium kancelláriájának aláírásával és száraz pecsétjével ellátott okiratban ismerte el. Apámat lovagi fokozattal tüntette ki.” Az 1923–24-es iskolai évet a Szalay család a Regátban, Câmpulungon töltötte, mivel a román nyelv jobb elsajátítása miatt a tanítóházaspárt oda helyezték. 1924-ben az erdélyi és regáti tanítók számára Brassóban szlöjd (kézimunka, barkácsolás) tanfolyamot tartottak, és ennek egyik fő előadója Szalay Antal volt, aki a kézimunkára nevelés módszertanát már a pécsi tanítóképzőből ismerte, és az 1910-es évek elején vezetett hasonló tanfolyamokat Dombóváron, valamint közölt e tárgyban tanulmányokat a Magyar Pedagógia című lapban, 1914-ben. Fia, a visszaemlékező Szalay István úgy tudta, hogy a brassói szlöjd-tanfolyamot Ferdinánd király személyesen is meglátogatta, és Szalay Antal a tanfolyamért egy újabb kitüntetést kapott a királytól. „De ennek csak a híre érte utol, mert a szeredai postamester visszaküldte a kancelláriának azzal, hogy közben Magyarországra távoztunk” – jegyezte fel. Kultúrköri élet Mielőtt a Szalay család repatriálásának ismertetésére rátérnénk, érdemes megismerni a tevékeny Szalay Antalnak még egy munkáját. A kétnyelvű Viaţa Cercurilor Culturale – Kultúrköri Élet című lapról Szalay István a visszaemlékezéseiben nem tett említést, de Ozsváth Judit Magyar nyelvű nevelésügyi lapok a két világháború közötti Romániában című tanulmányában részletesen ismerteti. A szerző szerint az 1922 októberétől megjelenő „nevelés és tanításügyi szaklap” egy hatoldalas, kis formátumú újság volt, amely a tanfelügyelőség hivatalos lapja kívánt lenni. A Kultúrköri Élet elsősorban a tanfelügyelőség román nyelvű (és magyarra fordított) közleményeit, majd a pedagógusok életével kapcsolatos híreket közölte. „A hivatalos rendeleteken, kinevezéseken kívül a különböző köri tevékenységekről, szövetkezeti eseményekről, előadásokról, iskolaszervezéssel kapcsolatos kérdésekről is informált – írta Ozsváth Judit, aki szerint a megjelenés első évében, 1922-ben „érezhetően békés(ebb) körülmények között dolgozott tanfelügyelő és szerkesztő is, majd a második évfolyam második számától kezdődően a szerkesztő egyre gyakrabban feltűnő buzdító szavai már valamiféle „változásnak” a jelei.” 1923 februárjától a tanítók számára kötelező nyelvvizsga kérdése minden lapszámban jelen volt, májusban viszont „a tanfelügyelőség 386–923. sz. rendeletének kapcsán Szalai Antal már nem a kétnyelvű lap türelmes szerkesztőjeként írt, hanem erős hangon szólalt meg a magyar tanítóság védelmében: „Memorandumot szerkesztettem ez ügyekben közoktatási miniszter úrhoz, melyben feltártam az érdekelt magyar tanítóságnak a rendelet esetleges végrehajtása által előálló katasztrofális anyagi helyzetét, és arra kértem, hogy tekintsen el minden további megvizsgáltatástól, mely Damoklész kardjaként lebeg örökké a magyar tanítóság feje fölött, s a családos és idősebb és súlyos anyagi érdekeltségüknél fogva egy évre távozni képtelen tanítókat engedje megmaradni állásukban nyugdíjba menetelükig, ahol becsületes és hazafias munkálkodásukkal sokszorosan fogják megszolgálni és meghálálni ezt a türelmességet és jótéteményt” – írta Szalay a lap 1923/5. számában. Ozsváth Judit szerint „a tanfelügyelőség ebben a rendeletben értesítette a magyar tanítóságot arról, hogy akik nyelvtanulási céllal a régi királyság területére kívántak menni a következő tanévben, azok ott külön községben lesznek elhelyezve és lakást is kapnak családjuk részére. Ha nem kérnek egyéves kiküldést, készüljenek a nyári nyelvvizsgákra.” Valószínűleg éppen ez a rendelet volt az oka a Szalay család korábban említett egyéves regáti évének, és ez vezethetett közvetve ahhoz is, hogy távozásukkal 1923 júniusától a Kultúrköri Élet örökre megszűnt. Felszedték a sátorfát Dr. Szalay István visszaemlékezésében leírja, hogy az édesanyja, Szalayné Jablonkay Katalin attól félt, hogy az ambiciózus férjét „a sorozatos megbecsülés következtében az asszimilálódás veszélye fenyegeti”, ezért „üzenetet kért a bátyjától, hogy miért halaszthatatlan a repatriálásunk. Kaptunk is egy ilyen levelet, ma úgy mondanánk, hogy »meghívót«, s benne azt, hogy meghalt a Náci bácsi és reánk hagyta (csupán az alliteráció kedvéért) a váci nagyházat. Apámnak dunaszekcsői ősei révén odavaló illetősége volt, ez az állampolgárság tanúsítását szolgálta. (…) Mindenünket elárvereztük, néhány vesszőkosárba csomagolt ágy-, asztal- és fehérneművel szálltunk vonatra és indultunk hazafelé. Apám, szülőföldjére gondolva dúdolgatta nekünk a régi slágert: Pécsi Mecseken, fújnak a szelek…” Még nem gondoltuk át, hogy milyen szelek fújnak, és azt sem gondoltuk volna, hogy abban az ürügyül szolgáló bizonyos „váci nagy házban” harminc év múlva Béla bátyám fog raboskodni… De hol volt ez még? 1924. szeptember 20-át írtunk – fogalmazott dr. Szalay István. Daczó Katalin