Több oka is van annak, hogy az idei esős tavasz az idegeimre ment. Nem firtatnám a változékony időjárás emberi szervezetre gyakorolt hatásait, de annyi biztos, hogy nem csupán az ősz hajú korosztályt viseli meg mindez. Ráadásul az időjárás számlájára írható az is, hogy május közepére valóságos raktárhelyiséggé avanzsált a hálószobám. Az első napsütéses hétvége nyomán ugyanis előbújtak a vékony kabátok a szekrényemből, sőt még a rég látott teniszcipőm is előkerült. Ekkor magabiztos lettem és még egy jó pár nyári ruhát, lenge pulóvert is előkapartam a polcok legmélyéről, és csak úgy gyönyörködtem az esőfelhőket eloszlató napsugarakban. Persze nem sokáig. Mivel hamarosan újból szomorkásra fordult az idő, ismét kézbe vettem a vastag dzsekit és kabátot, a sártengerré változott udvaron pedig gumicsizmára cseréltem a teniszcipőmet. Teltek a napok, s én észre se vettem, hogy eluralkodott körülöttem a káosz. Lefárasztott az időjáráshoz való folyamatos alkalmazkodás, mígnem arra lettem figyelmes, hogy a szezon a fazonnal táncra perdül a szekrényemben: téli és nyári öltözékek sokasága nyomorgott a polcaimon hetekig, rendszer és válogatás nélkül. Végül, a múlt hétvégén fellobbant elmémben a felismerés szikrája és megtört a jég. – Eljött az idő! – jelentettem ki, és nekikeseredtem az embert próbáló rendszerező munkának. Pontosan tudtam, hogy az ilyen és ehhez hasonló télbúcsúztató pakolászások sikere egyetlen tényezőn áll vagy bukik. Ez pedig nem más, mint a tavalyi göncök felpróbálásának pillanata. Bizony, ha a kipécézett ruhadarab gond nélkül feljön ránk, kijelenthető, hogy a karácsonyi, illetve húsvéti zabálások nem hagytak nyomot alakunkon, és magabiztosan nézhetünk szembe a nem kevésbé rémisztő bikiniszezonnal. Szóval enyhe gyomorgörcs kapott el, amikor a kezembe került egy olyan ruhadarab, ami sem tavaly, sem azelőtt nem volt jó rám. Nem is értettem, miért nem dobtam ki már rég, de most úgy voltam vele, adok még egy utolsó esélyt. A fáradtság azonnal tovaszállt belőlem, amikor a hadművelet sikeresnek bizonyult. Tényleg hihetetlen volt, és konkrétan örömtáncot jártam a szanaszét heverő ruhák között, amikor sikeresen felhúztam azt a bizonyos cipzárt. – Nem nagy, nem kicsi, nem szűk, nem lóg, nem kövérít? – kérdeztem az épp akkor betoppanó vőlegényemet, aki a felsorolás hallatán élsápadt. Végül a tőle megszokott higgadtsággal kezelte az én vég nélküli szeleburdiságomat, és csak annyit mondott, megnyugodhatok, mivel ez a nadrág tényleg sehol nem nagy, nem is kicsi, de nem is szűk, nem lóg rajtam és a legkevésbé sem kövérít. Diadalittasan léptem ki az udvarra, és már a változékony időjárás gondolata sem zavart. Sőt, most már úgy vagyok vele, ha a borús időjárásnak az az ára, hogy ledobok magamról pár felesleges kilót, azt sem bánom, ha többé nem látok napot. Mondjuk ez Csíkban, ahol a ködtől nem szoktuk látni, ahogy havazik, nem is annyira elképzelhetetlen szcenárió.

Keresztes Bea