borús égbolt
A pisztolyfejű hal
Absztrakt rajzait mutatta meg a minap egyik kedves ismerősöm. Szemmel láthatóan épp kísérletező kedvében volt. Az absztrakt rajzokban az a jó, hogy meglehetősen tág értelmezési keretet nyújtanak. Gyakorlatilag azt magyarázunk bele, amit akarunk, akár egész történetet kerekíthetünk köréjük kényünkre-kedvünkre. Érdekes játék volt megfejteni a rajzok üzenetét. Néhány rajzot néztem meg csupán, mégis egyetlenegyszer fordult elő, hogy megfejtésem azonos volt azzal, amit a „szerző” üzenni kívánt. Annál több mindent értettem félre. Például egy pisztolyt halnak néztem. Mikor megtudtam, hogy valójában pisztoly, akkor sem annak láttam a lerajzolt tárgyat, hanem pisztolyfejű halnak.
Jót nevettünk az alternatív értelmezéseinken, ugyanakkor önkéntelenül is az jutott eszembe, hogy a hétköznapokban is gyakran félreértjük egymást. Elvileg ennek nem így kellene történnie, hiszen korunkat nem véletlenül tartják információs társadalomnak. Az összes lehetséges kommunikációs csatornán, a közösségi oldalaktól a tévékig, naponta irdatlan mennyiségű információ áramlik felénk. Mégis felét sem tudjuk dekódolni, akkora a zaj. Ezzel nem az a baj, hogy egy csomó fölösleges adat nem jut el hozzánk, sokkal inkább az, hogy a számunkra hasznos, releváns információk is elvesznek a rengeteg fölösleges részlet között.
Mondhatjuk persze erre, hogy ugyan már, apró bosszúságok érik az embert, oda se neki. Csakhogy ezzel azok is tisztában vannak, akik szeretnek a zavarosban halászni. Ezért szándékosan keltenek zavart. Egy kis odafigyeléssel ilyent mi magunk is meg tudunk tenni. A recept viszonylag egyszerű. A valóságból indulunk ki, ennek egy kis szeletét tudatosan felnagyítjuk, és olyan történetet fabrikálunk köréje, amelyben a valóság általunk választott szeletkéjét jóval nagyobb súlyúnak tüntetjük fel, mint amennyire az valójában. A tévékbe behívott szakértők az ilyesmit nevezik diskurzusépítésnek.
Ezt teszik a politikai pártok is, de megfigyelhetjük a jelenséget jól menő nagyvállalatok marketingosztályán is. Igyekeznek olyan történetet építeni az eladni kívánt termék köré, amellyel meg tudják győzni a vásárlókat, hogy az ő gyártmányukat vegyék meg, és ne a konkurenciáét.
Ez történik most az orosz–ukrán konfliktus esetében is. A szemben álló felek önigazoló diskurzusokat építenek. Nem mindegy például, hogy megszállásnak vagy békefenntartásnak nevezzük-e Oroszország ukrajnai beavatkozását. Ha tényleges háborúba torkollna a dolog, óriási tragédia lenne. Ezt az érintett felek is tudják. A kommunikációs háború viszont nyílt, és a szemünk előtt zajlik. Csöppet sem vicces, mert a tényleges konfliktus, a harcok a közvetlen szomszédunkban vannak. Az oroszokra kivetett uniós gazdasági szankciók hatásait pedig a saját bőrünkön fogjuk érezni.
Ez történik, valahányszor emberek, államok annyira elbeszélnek egymás mellett, hogy gyakorlatilag esélyt sem hagynak egymásnak a szóértésre. Amikor az érdekérvényesítés eszköze nem a párbeszéd, hanem a nyers erő. Pedig ez valójában nem tesz jót senkinek. Mindenki veszít rajta. Éppen ezért nehéz ép ésszel felfogni, hogy milyen értelmük van ezeknek a konfliktusoknak. Mintha valami absztrakt rajzot nézne az ember, és értelmezni próbálná, hogy vajon mi lehet az a pisztolyfejű hal.
Kiss Előd-Gergely
