Valamikor másodéves kispapkoromban, az egyik esti punkta (elmélkedés) témáját a megfogalmazott cím képezte, amelyet Tamás József akkori spirituális atya tartott számunkra. A téma kapcsán az a kérdés fogalmazódott meg bennem: más Istene van a papnak, mint a többi embernek? Csak később értettem meg a pap Istenről alkotott képének fontosságát, személyes jelenlétének egyedi sajátosságát, hogy meghívásából adódóan különös „barátja” az Isten. Milyen a pap Istene? Aki meghívta, akinek jelenlétét személyes életében megtapasztalta? Minden papnak más a személyes istenképe, akit hirdet, akinek közelségében él és dolgozik. Minden pap ugyanazt az Istent akarja bemutatni a világnak a saját szemüvegén keresztül, de csak azt tudja adni, aki benne él, akivel kapcsolatot ápol, mert Isten nem a dogmatikában van, hanem a szívünkben. Miközben nagyon sok lelkiségi mozgalom igyekszik teret nyerni az Egyház életében, nagyon fontos a pap Istenről alkotott képének hitelessége és megbízhatósága, amely meghatározza a pap lelkiségét, belső magatartását, Isten és ember kapcsolatát, egyházi szolgálatát. Lékai László bíboros megfogalmazása szerint: „Minden pap Krisztus arcát hordozza magában, mert a papot nem a reverendája, nem a papi civilje vagy a plébániája teszi pappá, hanem a benne lévő Krisztus képmása.” Ezt a képmást azonban sokszor eltorzítja az erőteljes klerikalizmus, amelyet átitat az önszeretet és a látszani akarás, az érdekcentrikus kompromisszum, a konfrontálódástól való félelem. Az elvárások sűrűjében könnyen kialakul a keserű csalódottság, a sértődékenység, a megkövesedett érdektelenség és az egzisztenciális létbizonytalanság. A pap Istene egészen sajátos, de mégis emberközeli. Hivatásából eredően a Jóistennek él és emberközelsége révén Isten gondoskodó atyai szeretetét jeleníti meg a világban. Ezt az emberközelséget tapasztaltam meg Tamás József nyugalmazott püspök atya személyében. Találkozási pontok jelennek meg előttem: szőlőkapálás, szemináriumi kápolna, templommegáldás, bérmálások, közös lelki napok, ünnepi találkozások. Életútját szemlélve ilyen szavak jutottak eszembe: sorsközösség-vállalás, elkötelezettség, Egyház iránti hűség, igazlelkűség, imádságos lelkület, liturgia szeretete, teherbírás, az irgalmas Istent megjelenítő krisztusi lelkület, aki „a megtört nádszálat nem töri össze, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki”. A pap Istene a Jézus Krisztus által bemutatott szerető és gondviselő Isten kell legyen, „aki felkelti napját jókra és gonoszokra egyaránt”. Aki megéli a világ szenvedéseit, az emberi élet kudarcait, aki nem vonja meg szeretetét soha senkitől. Kedves Püspök Atya! Nemrég ünnepeltük Gyulafehérváron 80. születésnapját. Köszönöm, hogy lelkivezetőként, segédpüspökként, emberként ezt az Istent akarta megismertetni és megszerettetni velünk. Nyolcvan év távlatából Reményik Sándor szavaival kívánom: legyen kendő, mely könnyet töröl, legyen a csend, mely mindig enyhet ad, a kéz legyen, mely mindig simogat, legyen a fáradt pillákon az álom. Ad multos annos!