– 1940. október 14-én, Gyergyócsomafalván születtem. Szüleim középgazdák voltak, a saját földjeinket műveltük, abból biztosítottuk a család megélhetését. Az elemi iskolába szülőfalumban jártam, középiskolai tanulmányaimat a gyulafehérvári kántoriskolában végeztem. A kántoriskola harmadik osztályában nagyon kevés volt a diáklétszám. Így engem áttettek oda, a másodikos tananyagból harmadik osztályban vizsgáztam, így három év alatt végeztem el a középiskolát, ahonnan 1958-ban a teológiára felvételiztem. Kiskoromtól a papságra készültem, mindig szerzetes szerettem volna lenni. Aztán 14-15 éves koromban nagyon belejöttem a kamaszkodásba, komisz kölyök voltam, de sem jobb, sem rosszabb nem voltam, mint más falusi gyermek. Ekkoriban nagyon elhanyagoltam a vallásos életemet, aztán a kántoriskolában ismét észhez tértem. Mindig is azt vallottam, semmi emberi dolog nincs távol tőlem. A kommunizmus idején a szerzetesrendek nyilvánosan nem működhettek, ezért választottam a papságot. 1958-tól 1964-ig voltam kispap. A teológián keményen tanultam. Naponta öt-hat órát tanultunk. Az említett időszakban kezdett az egyház áttérni a latin nyelvű misézésről az anyanyelvire, így mi még nagyon alapos latin műveltséget szereztünk. Nagyon hálás vagyok ezért, mert ez az alapja minden szellemi műveltségnek. Pappá szentelésem 1964. április 5-én volt. Itt jegyzem meg, hogy a teológián meglehetősen szigorú fegyelmet tartottak, próbáltak meggyőzni arról, hogy fegyelmezetten éljünk és gondolkodjunk. Például az étellel kapcsolatban a spirituálisok arra tanítottak, hogy az étel se nem sós, se nem hideg, se nem meleg, se nem sótalan, úgy kell elfogyasztani, ahogy tálalták. Fizikai és mentális fegyelmezettségre neveltek, és arra, hogy a szakácsnő munkáját értékeljük vagy legalább elfogadjuk. A családi és diákszótárunkból két szűk mondat hiányzott: a nem szeretem és nincs kedvem. Egyik sem létezhetett.

– A papszentelés után hová helyezték ki?

– Márton Áron püspök úr Marosvásárhelyre káplánnak szeretett volna kinevezni, de az állam ehhez nem járult hozzá, ezért sok helyen kisegítettem, vándoréletet éltem. Nem volt szolgálati helyem, így fizetésem sem volt, de nem éheztem, és ruházatom is volt. Szépvízen meghalt a korábbi plébános, ezért 1965. május 15. és szeptember 27. között ott segítettem ki, végül, ha rövid ideig is, de ez volt az első állomáshelyem. Szűkös anyagi keretek között működött a plébánia, de az egyháztanács megszavazott számomra havi 500 lej juttatást. Ez kevés volt, de ekkor tanultam meg igazán, hogy addig kell húzni a takarót, ameddig ér. Amíg Szépvízen voltam, két levelet is kaptam Gyulafehérvárról. Az elsőt dr. Faragó Ferenc, a kántoriskola igazgatója, teológiai tanár írta. Arról értesített, hogy a püspök úr kinevezett teológiai tanárnak. A második levelet már a püspök úrtól kaptam, ő is erről tájékoztatott, illetve hogy a részleteket a későbbiekben elmondja. Szeptember 27-én hazamentem Csomafalvára, 29-én, Szent Mihály napján volt a tanévnyitó. Különlegessége volt, hogy a teológia többi tanárával együtt esküt kellett tennünk a hit megőrzésére és továbbadására. A teológián egyháztörténelmet tanítottam. Nem volt szakképesítésem, ezért amikor nem tanítottam, akkor tanultam. Régi könyveket szedtem össze, azokból állítottam össze jegyzeteket. Reggel öttől este tízig volt a programom, heti huszonnégy órám volt.: hat órám volt a teológián, 18-19 órám volt a kántoriskolában. Öt évig tanítottam, évenként bővítettem az anyagot.

– Aztán a püspök úr titkára lett…

– Még tanítottam, amikor egyszer csak karácsony előtt jött a püspöki titkár, és mondta, január 18-án el kell mennem Bukarestbe a Vallásügyi Államtitkárságra, ahol ismertetik a protokolltörvényt. A püspök úr küldött egy levelet, azt mondta, direkt az elnöknek adjam oda. Elmondta: a levélben a római ad limina látogatásának előkészületeiről, illetve a kispapok római tanulmányi útra küldésének ügyéről írt. Néhány hétig szinte csak postásfeladatokat kaptam. Volt olyan hét, hogy háromszor jártam Gyulafehérvárról Bukarestbe. Mindig tudtam, mi van a levélben, de semmilyen jogosítást nem kaptam arra, hogy ha kérdeznek, annak tartalmához hozzászóljak vagy esetleg válaszoljak. Végül az állam hozzájárult ahhoz, hogy Márton püspök úr kimenjen Rómába VI. Pál pápát meglátogatni. Persze ez nem volt sima ügy, emiatt sokszor el kellett menni Bukarestbe. Az engedély megadásának egy feltétele az volt, hogy a püspök úr írásban, két példányban be kell számoljon a római látogatásról. Például: kivel találkozott, mit beszélt, mit üzentek stb. Erre a püspök úr azt mondta: „Ha be kell számoljak a római látogatásról, akkor nem megyek.” Ezt a levélben is megírta a püspök úr, az elnöknek kellett átadnom, aki még aznap elintézte a Szekuritátéval és a felsőbb vezetőkkel, hogy a püspök urat engedjék ki Rómába úgy, hogy ne kelljen az útjáról beszámoljon. Különben, ha a püspök úr nem ment volna ki az ad limina látogatásra, világraszóló botrány lett volna. A püspök úr római tartózkodási idejére helyettest kellett kinevezzen, hiszen amíg ott volt, addig itthon sem állhatott meg az élet. A püspök úr megírta levélben, hogy Jakab Antalt nevezi ki arra az időre, és arra kért, hogy amikor erről a döntéséről olvas az elnök, akkor jól figyeljem meg az arcrezdüléseit. Amikor olvasta az elnök, az álla a füle mellett citerázott. Azt jelentette, hogy ez nagy próba volt, nem szívesen engedélyezik. Amikor a vízumot intéztem, az olasz követségen kérdezték, ki hívta meg a püspök urat Rómába. Amikor mondtam, VI. Pál pápa, akkor az illető nagyot nézett, és annyit mondott, 180 lejt kell fizetni majd a vízumért. Amikor mentem, hogy váltsam ki, és akartam fizetni, akkor azt mondta, felmentik a fizetés alól. Amikor a püspök úr ment Rómába, elkísértem Bukarestig. Az otopeni-i repülőtéren valaki megkérdezte a püspök úrtól, visz-e magával valakit. Mondta, hogy itthon mindig elkíséri a titkár, de külföldre nem visz senkit. Igazából azért kérdezték, mert akkor azt az illetőt megpróbálták volna megkörnyékezni azzal, hogy besúgjon a püspök római útjáról. Különben, amíg Bukarestet jártam, az idő alatt nem tanítottam, és körülbelül három kilót fogytam. Mindig éjszaka indultam, elintéztem a rám bízott feladatot, este visszaértem, és mindig beszámoltam a püspök úrnak, hogy mire haladtam. Amikor jött haza a püspök úr, elé kellett mennem Bukarestbe, a megérkezése utáni napon az államtitkárságra kellett mennünk. Amíg a püspök úr tárgyalt, addig én ügyeket intéztem, le kellett adnom az útlevelet. A püspök úr a római útjára kapott valamennyi költőpénzt, nagy borítékban volt, amikor beléptünk a titkárságra, a könyvelőségen visszaadtam. A hölgy csak megnézett, és azt mondta, tudtam, hogy a püspök úr nem költi el és visszaadja. Bukarestből az utunk Hosszú Gyula görögkatolikus bíboroshoz vezetett, kényszerlakhelyre volt ítélve, a püspök úr számára hozott üzenetet Rómából. A bíboros úr teljes szellemi öntudatban volt. Nagyon szívélyes fogadtatásban részesítette Márton püspök urat. Érdekes volt, hogy kérdezgették egymástól, erre emlékszik-e, arra emlékszik-e, és régi-régi történeteket elevenítettek fel. Felidézték, hogy 1948-ban, amikor a kommunizmus megjelent Romániában, akkor az állam előírta, hogy minden felekezet készítse el szabályzatát, a görögkatolikus részről Hosszú bíboros vitte el Bukarestbe. Emlegették, hogy egyik állami vezető sem fogott kezet velük. A szabályzatot nem fogadták el, a görögkatolikus püspököket letartóztatták. Egyszer Márton püspök úr mondta, ne magázzon, aztán persze, csak magázva folytatták a beszélgetést. A püspök úr elégedett volt a munkámmal, és mivel az előző titkárt kihelyezték plébániára, így engem választott a püspök úr titkárnak. Borszéken töltöttem a pihenőszabadságomat, amikor kaptam egy levelet a kinevezésről, és abban az állott, hogy szeptemberben jelentkezzem. Külön szót érdemel a titkári munkába való bevezetés. A püspök úr a lelkemre kötötte, hogy a hivatalos iratban egy szóval sincs több, sem pedig kevesebb, mint amennyi kell. Azt mondta, minden ilyen irat érzelemmentes, aztán a kezembe adott néhány korábbit, és aszerint kellett írjam a többit is. Másfél évig egyedül voltam, tengernyi feladatom volt, és mentálisan rám nehezedett az egyházmegye minden problémája. A nehéz időszak súlyát a püspök úr viselte, rám a problémák feldolgozása, megoldása nehezedett. A leveleket jómagam írtam, a püspök úr csak szignózta. Rengeteg munka volt abban az időben, és közben egy fél évig Harasztoson is szolgáltam.        
 
– Mik voltak a legnagyobb problémák akkoriban az egyházmegyében?

– Peres ügyek voltak, örökösödési gondok, akkor volt folyamatban a marosvásárhelyi ferences templom lebontása, sok bajunk volt, de nagyjából sikerült mindegyiket megoldanunk.

– A hatóságok mennyire figyelték mint püspöki titkárt?

– Sofőriskolába Szászsebesre jártam. Az első vizsgám nem sikerült, de jött a Szekuritáté embere, magyarul szólt hozzám, és azt kérdezte, a vizsga előtt miért nem szóltam neki. Köszönöm szépen, nem kérek az ilyen segítségből! A püspök úr a hatalommal folytatott úgynevezett harcaiba soha nem vont be, az kizárólag csak az ő feladata volt.

– Hogy viselte a püspök úr a nehéz ügyeket?

– Voltak olyan ügyek, amelyeken több napot, hetet dolgoztunk, és többször előfordult, hogy amikor alá kellett volna írnia a dokumentumokat, akkor azt mondta, nem írom alá, hiszen a mai posta hozott egy olyan levelet, ami mindent megváltoztat, és ilyenkor kezdtük elölről a munkát. A püspök úr csak úgy soha nem zárt le egyetlen ügyet sem, hanem a folyamatát végigkísérte, s mindig a legújabb fejleményekhez igazította a döntését. A nehéz ügyeket szó nélkül, mindig türelemmel viselte.

– A püspök úr beszélt-e a vívódásairól, a nehézségek megéléséről?

– A püspök úr alapjellemvonása volt, hogy Istennek és az egyházának elkötelezett embere volt. Ez azt jelentette, hogy az élet problémái között csípőből reagált, azonnal és helyesen. Amikor meghalt, Csíkban voltam egy inspektornál, és amíg beszélgettünk, jött a hír, hogy meghalt Márton Áron püspök úr. Este hazamentem, megírtam egy gyászjelentőt a személyes élményeim és tapasztalataim alapján, esti harangszókor egy órát harangoztattam. Ekkor Ditróban voltam plébános. A gyászjelentőben így fogalmaztam: Márton püspök úr olyan volt, mint az iránytű, amelynek sarkpontjai Isten és az ember volt, és mindig a helyes irányt mutatta. Ezért tudott mindig helyesen dönteni, cselekedni. A nehézségeiről egyszer annyit elmondott, hogy a börtönben elkülönítőbe helyezték, ahol télen ingre és gatyára vetkőztették, és úgy nem fagytak meg, hogy négyen egymásnak támaszkodva forogtak. Mást nem igazán mondott.

– János atya végül ferences lett. Hogyan?

– Egy idő után nagyon belefáradtam a titkári munkába, ezért a püspök úr elhatározta, hogy felment, és kihelyez plébániára. Szolgálati helyként Ditrót és Csíkszentgyörgyöt ajánlotta fel. Azt mondta, választhatok. Mondtam, nem választok, mert kispap koromban megfogadtam, engem soha senki nem fog megválasztani, és nem választok plébániát. Végül Ditróba helyezett. A hivatásom kezdete óta szerzetes szerettem volna lenni. Amikor jelentkeztem a ferences rendbe, akkor Leó testvér volt a tartományfőnök. Elmondtam, hogy korábban jezsuita szerzetesnek készültem, de 56 évesen már nem tudtam volna a jezsuitákhoz alkalmazkodni. A ferences rendbe való felvételem sem volt teljesen sima ügy, de felvettek. 56 évesen voltam újonc, a társaim 18-19 évesek voltak, vállaltam azt is, hogy Magyarországon, Szécsényben tanuljak, nagy vágyam volt, hogy külföldön végezzek tanulmányokat. A nevelés azzal kezdődött, hogy WC-t kellett takarítanom, addig soha az életben ilyen feladattal nem bíztak meg, ez tulajdonképpen az engedelmesség egyik próbája volt. Három hét múlva már látták, alkalmas leszek ferences szerzetesnek, habár mindig úgy éreztem, hogy az egyik atya alkalmatlannak tart, de nem tudott tetten érni semmivel, amiért kirúghatott volna. A történet érdekessége, hogy ez az atya néhány éve bocsánatot is kért.

– Közben eltelt a papságából hatvan év. Hogyan tekint vissza az elmúlt évtizedekre?

– Az életemből ötven év a kommunizmusban telt el. A rendszer szempontjából én mindig a másik oldalon álltam. Még diák voltam, amikor először felkeresett a Szekuritáté, később többször is, és az volt a kívánságuk, hogy információt adjak nekik. Mindig nemet mondtam. A rendszerváltásig szinte rendszeresen kértek erre. Egy alkalommal, amikor útlevelet igényeltem, egy vezető behívott audienciára, két órát beszélgettünk. Ő is arra kért, hogy információkat szolgáltassak. Mondtam, nem vállalom. Erre ő azt mondta, nem ad útlevelet, nem engednek el külföldre. Aztán valahogy szóba került, hogy korábban Gyergyóalfaluban az egyik kanyarban volt egy nagy-nagy karambol. Az autó többet is fordult, és kiderült, az autóban a tábornok fia volt, én éppen arra jártam, és engem kért meg a rendőr, hogy vigyem kórházba. Közben megtudtuk, hogy a gyermek a tábornok fia volt, és ahogy erről beszélgettünk, a tábornokból ember lett, ettől a pillanattól lezárult a kihallgatás, kávéval és cigarettával is megkínált. A rendszerváltás után összeszámoltam, tizenegy szekuritátés volt rám állítva.

– Valaha fenyegették, zsarolták valamivel?

– Az útlevéllel zsaroltak, illetve a sofőrvizsga után mondták, hogy egy hibámat elmondják a püspök úrnak, de soha egy ujjal nem nyúltak hozzám. Igaz, hogy én is mindig rendkívüli tisztelettel válaszoltam. Mindig csak válaszoltam, soha nem kezdeményeztem beszélgetést, talán ez volt a legjobb módszer. Amíg Ditróban voltam plébános, 11 évig, egyszer csak ellentétbe kerültem az állammal, illetve a hívek egy részével, temetkezési helyről alakult ki a probléma. Talán emiatt egyszer érkezett a parancs a vallásügyi államtitkárságról a püspökségre, hogy hagyjam el Hargita megyét. A püspök úr próbált segíteni, de a Szekuritáté nem engedett. Tordára helyeztek, cseréltünk az ottani plébánossal.

– Mi segített túl lenni a nehézségeken?

– 1973-ban egy plébános azt mondta, imádkozzon, dolgozzon és szenvedjen. Ezt a tanácsát próbáltam megtartani. Most is ezt tudom mondani magamnak is és másnak is.