A Kalot olvasóklub havonta egy-egy kötetet ajánl olvasásra. Han Kang Növényevő című regényét Bodó Julianna ismerteti. A könyv borítójának erős vöröséből egy női arcél sötét kontrasztja rajzolódik ki. A fej felfelé néz, a nyak izmai megfeszülnek, mintha valami rendkívüli erő húzná a magasba. Az emberi alak határozott körvonalai azonban szétzilálódnak nyaktól lefelé: ágbogas rajzolat, néhány virágszál, indázó gyökérzet kusza szövedékének mintázatába alakul át az emberi test. Han Kang, dél-koreai író Növényevő című könyvét tartja kezében az olvasó. A regény 2016-ban elnyerte a rangos Nemzetközi Man Booker-díjat, amellyel nem angol nyelven írt, de angolra lefordított, aktuális műveket díjaznak. (2015-ben Krasznahorkai László volt a kitüntetett.) Ki a növényevő? Ne gondolja az olvasó, hogy a vegetarianizmusról, netán az anorexiá­ról szól a regény, de nem is tanácsokat kapunk az egészséges (vagy annak hirdetett) életmódról, nem is valami elrettentő (netán követésre buzdító) fényevős mesét. Pedig a regény főhőse, Jonghje valóban visszautasítja a húsfogyasztást, egyre kevesebbet eszik, rohamosan fogy és veszti el erejét, végül pedig ő maga is növénnyé, fává akar változni. Minden, amit tesz, diagnosztizálható, szakszerűen megnevezhető, kezelhető (sikerrel vagy sikertelenül – Jonghje esetében az utóbbi áll fenn). A társadalomnak megvannak viselkedésére a fogalmilag körülírható és beskatulyázható eljárásai és megítélései. Mert a diagnózisok nemcsak műszavak, hanem megítélések is, amelyek a normalitás szabályai alól kibújni vágyót nevezik, egyszersmind bélyegzik meg. A normalitás pedig társadalmilag megállapított szabályok rendszere: milyennek kell lennie a családnak, milyen egy rendes feleség, a gondos anya, a szigorú apa. Jonghje átlagos fiatal nő. Átlagos élettel. Férje is azért szemelte ki magának, mert „Kényelmes döntésnek tűnt egy olyan nő, akitől nem várható újdonság, ész vagy épp kifinomultság… A nő, akit választottam, elvárásaimnak megfelelően játszotta el az átlagos feleség szerepét.” Mik ezek az elvárások? Egy átlagos feleség, aki észrevétlenségével szolgálja leginkább környezetét, korán kel, nem beszél sokat, nem tesz megjegyzéseket, dolgozik, rendesen főz a férjére, nem panaszkodik, soha sem elégedetlen. De egy csapásra minden megváltozik: Jonghje egy reggel minden húst kidobál a hűtőből, többé nem eszik húst, de a férjének sem hajlandó húsételt készíteni. Valóban annyira váratlan ez a fordulat? Csak látszólag az. Ha figyelmesen követjük a minimalista nyelvezettel megírt események sorát, kiderül, hogy az átlagos élet – mint társadalmi elvárás – elleni lázadás az évek során felgyülemlett alárendeltség és elnyomás ellenében tör felszínre ebben a formában. A regény három szereplő szemszögéből mutatva meg az eseményeket, lineárisan építkezik: először a férj mondja el, mi történik feleségével, aztán Jonghje sógora, majd nővére, Inhje veszi át a történetmesélés fonalát. A férj számára a Jonghje életében bekövetkezett változás szégyellnivaló és kényelmetlen fordulat, amivel nem tud és nem is akar mit kezdeni: „Megőrültél?… Mi a francot művelsz?… Nem vagy normális.” Igen, az általános megítélés szerint mindez valóban „nem normális”. A fiatal nő szülei is ekképpen tekintik a dolgot, és egy családi összejövetel alkalmával Jonghje apja arcon üti, és a család csendes jóváhagyása és béna tehetetlensége mellett erőszakkal lánya szétfeszített szájába nyomja a húst. (Később megtudjuk, hogy az agresszív közbelépés nem hirtelen felindulásból származott: Jonghjéval gyerekkorától durván bántak, igen hamar megtanulta az engedelmességet és a hallgatást.) A történet szálát továbbvivő szereplő, Jonghje nővérének férje, meghatározhatatlan vonzalmat érez Jonghje iránt. Miután a nő családjától külön költözik, sógora művészi ambíciói tárgyává teszi őt – olyan tárggyá viszont, amely a növényi lét álmát is előrevetíti (a férfi Jonghje meztelen testét virágokkal festi tele). A történet akkor teljesedik ki, amikor Jonghje nővére, Inhje szemszögéből követjük tovább a főszereplő sorsát. Jonghje egy távoli pszichiátriai intézetbe kerül, és nővére az egyetlen, aki mellette marad: rendszeresen látogatja, gondoskodik róla. Mindent megtesz érte, de ez a minden ugyanaz, amit mindenki más elvár tőle: térjen vissza a normalitásba. Lépésről lépésre haladva kiderül viszont, hogy a nővér élete is hasonló húgáéhoz: ridegség, szürkeség, a környezettel való kommunikáció szinte teljes hiánya, a mindennapok rutinja és bénító pusztasága. Inhje nem lázad, nem lesz növényevő, mint a húga, de egyre fáradtabb, egyre szótlanabb, napról napra kilátástalanabbnak érzi cipelni élete terhét. A két fiatal nő élete által egy olyan világot vélünk felismerni, melynek fenyegető réme ott leselkedik mindannyiunkra: nehéz eldönteni, hogy mitől válik/válhat ennyire élhetetlenné az élet: a lét elviselhetetlen könnyűségétől (hogy Kunderát parafrazáljuk), amin nincs módunk változtatni, vagy attól a társadalmi környezettől, amely szép lassan normává változtatta az érzéktelenséget és az erőszakot. Nem tudjuk, Jonghje számára lesz-e szabadulás: megtalálja-e a visszatérést az emberek világába és el tudja-e fogadni azt, vagy sikerül fává változnia. Nyitott kérdés marad. (Han Kang: Növényevő, Jelenkor, 2017)