Templomaink felbecsülhetetlen kincsei közé tartoznak az orgonák. A hangszerek királynőjének tartott bonyolult szerkezetek a barokk korban terjedtek el vidékünkön is. A keresztúri egyházkör unitárius templomai orgonáinak bemutatására vállalkozott sorozatában Márk Attila. A Nyikómente völgyében, a Léckert-patak völgyfőjében fekszik Nagymedesér. Kérdezhetnénk mi is Orbán Balázs szavaival: „Egy ily félreesett és elrejtett falucskában minő Medesér is, ugyan mit kereshet a kutató? kérdhetné a kényelem embere. Pedig az ígénytelen kis faluban is találhatunk becses régiségeket és annál több, mult idők emlékvirágai ékítette helye környéként.” A falu legrégibb írásos említése a 16. század első feléből ismert oklevelekben Medeser (1526), Medessér (1566) alakban fordul elő. Benkő Elek szerint „a mai falu alatt a középkori elődje fekszik”. Félreeső fekvése miatt a falut elkerülték a történelmünk viharai. A medeséri egyházközség nem volt önálló, mint filia a tájegység központi anyamegyéjéhez, Szentmiklóshoz tartozott. Az 1773 előtti idők történetére vonatkozó följegyzések, jegyző- és számadási könyvek nem maradtak meg, mert 1773. április 17-ére virradóra a parókián tűz keletkezett és „egyéb épületekkel [...] az’ Ecc[lesi]a Ládája benne való pénzzel s’ egyéb Sz[ent] Edényekkel s’ eszközökkel együtt porrá, hamuvá lettek, benne égett ottan a’ Esperes Néhai tiszteletes Új Székeli Buzogány Sámuel Uram is”. Az 1789-es püspöki vizitáció jegyzőkönyve részletes leírást ad a középkori templomról: „Az Ekklesia kőből építtetett középszerű Magosságu s kivülről 9 kőlábakkal megerősített, de már romladozásra hajlandó Temploma sendely fedél alatt, melynek Napnyugati végén Magos zápor tartó, Napkeletin pedig egy Vas Kakas vagyon [...], Predikálló széke [...] Pohár formát mutat […] Napnyugati végében a Templomnak vagyon négy Cserefa lábokon álló zöld festék és táblákra párkányozott Kar”. Mennyezete a leírás szerint, „kékre festve, sárga és veres párkányozással” volt. A 18. sz. végére a középkori templom használhatatlanná vált, a 19 sz. elején lebontották – s feltehetően – alapja és fala egy részének felhasználásával, 1805-ben építeni kezdték a ma is álló templomot. Orgonavásárra az 1850-es években szánták rá magukat a medesériek. 1853-ban, egy eladásra szánt orgona beszerzéséről tárgyaltak: „[...] Egyháztag és Presbyter Márton Sándor indítványozza, hogy a ravai Eklának el ado orgonája lévén mi 60 f-ra betsültetett- Ezt Eklésiánk vizsgálja meg s’ ígazíttassa ki. Önkéntes adakozás és közhelyek feltiltásából bekeríthető pénz által. Határoztatik Mindszentek havába küldessenek orgonához értő mesterrel együtt két személy, mind pedig Segesvárra az orgonát megbetsülő Orgona készítő Binder Sámuelhez, kitudni miért lenne hajlando az énektelen Orgona ki ígazítására [...] Ezuttal az illető Lelkész ajánlkozik Segesvárt megjárni azt követőleg pedig Márton Jánossal és Gondnokkal Ravaba elmenni.” Májusig az önkéntes adakozásokból 370 m. forint gyűlt be. Különböző egyházi földek, területek bérbeadásával még 150 forint jött be. Júliusban pedig a keblitanács határozatot hozott, az orgonaalapot nem segítők felkeresésére, de ugyanakkor azt is bejelentik, hogy a tervezett ravai orgonavásár elmaradt: „ezen évi 1ső szám alatti Gyűlés b.) pontjában érintett ravai orgona eklésiánk részéről hosszas halogatás következtében már eladatott”. Dávid István, Műemlék orgonák Erdélyben című könyvéből megtudjuk, hogy „1853-ban eladják a [régi] orgonát a magyarzsákodi eklézsiának 246 mfrt.-ért, vesznek egy új, 8 változatút 2515 mfrt.-ért”. 1853-ban a számadási jegyzőkönyv szerint 538 forint 54 pénz az orgonaalap. 1854-ben újabb terület bérbeadásával 67 m. forintot szereznek. De kölcsön is adnak az orgonaalapból, amit a kölcsönzők 1856-ban térítenek meg a 14,28 forint kamattal együtt. Ugyancsak ebben az évben, az alapok jobb kezelése érdekében, több egyházi tőkét összevontak: „[...] Presbyterium összeolvasztásukat jónak látván ennél fogva a kert tőke 45 mfrt. 96 pénz- a korona tőke 50 mfrt. 18 pénzt beleértvén a mult vizsgálatkor restantiaként hét gazdától még künn lévő bérárrát, 14 mfrt.-ot kamatostul együtt, mi azota befizettetett az Orgona tőke 327 mfr. 64 pzt. Összetétetvén tesz az egész tőke 423 mfrt. 78 pz.”. A hivatalos pénz utáni adózás elkerülése végett ezt az alapot a hivatalos számvitelen kívül tartották számon, így félő volt, hogy „valamelyik ados megbántva érezné magát valami ellenei szigoru eljárás miatt panaszokkal lépne fel a Hivatal előtt (rossz eredménye lenne ezen uton is az önkéntes interesnek [...]”. Az új orgona készítésének gondolatát, egy, már használatban levő orgona megvásárlásának lehetősége cseréli fel: „Follyo 1861-ik Év nov. 14-én Gondnok Bartalis Péter atyánkfia a Tiszt. Papi Háznál közönséges Ecclesiai Gyűlést tartván, az holott a Gyűlésbe megjelent tagok megegyezének azon, hogy a Rugonfalvi küssebb orgonát megvegyük”. A rugonfalvi orgonát Mátisfalvi Szőcs Sámuellel vizsgáltatták meg. Dávid István fennebb említett könyvében a helyi református egyházközség irataiból idéz: „1776-ban maradt az első feljegyzés: a tanítót megintette az esperes, hogy az orgonára viseljen gondot. 1782-ben a megyebíró a perselypénzből költött volt az orgonára és ugyanakkor orgonajavításra az eklézsia is kifizetett 30 forintot. 1800 körülről megmaradt egy orgonajavítási adománylista. 1834-ben is szerepel a kiadások közt az »orgonatsinálás« (javítás) majd 1847-ben ismét »Orgonatsinálásért, újításért« fizettek. 1861-ben a templom szentélyében karzatot építettek és reá még abban az évben [új] orgonát készíttetett az egyházközség Szőts Sámuel mátisfalvi mesterrel”. Tehát a vásárolt hangszer egy nagyon régi, többször megjavított orgona volt. A medeséri 1862-es számadási jegyzőkönyvben olvashatjuk: „Az ingó javak szaporodtak egy orgonával mult számvétel óta – melyet vásárolt az ekkla a rugonfalvi ref. Ekklától, és a mely felállítása még bevégezve nincs”. A költségek során pedig „11. Vett az ekkla egy orgonát – melyre – az orgonás karra tett költségeket is bele számítva ez ideig összesen kiadott 96,59 forintott”. Az orgona megvásárlására 1861-ben gyűjtöttek pénzt. 106 személy és több külső adakozó különböző összegekkel járult hozzá a hangszervásárhoz. 1862-ben összesen 72 forintot adományoztak a hívek, a karzat elkészítésére gabonát ajándékoztak, amelynek eladásából 17 forint 48 dénár gyűlt be. Ebben az évben sikerült az orgonakészítőt „conventioja” szerint véglegesen kifizetni, 59 forintot juttatva neki. Az orgonáról nincs semmilyen adatunk, kivéve egy 1868-as harangozói feladatkör-leírás, amelyből megtudjuk, hogy az orgona szíjjal működött. A hangszer jó állapotban van egészen 1895-ig. Közben az egyházközség orgonaalapot hozott létre, amelyet különböző, e célból rendezett mulatságokból befolyt összegekkel növelték. 1895. november 14-én tartott keblitanácsi gyűlésen jelentették, hogy az eklézsia kántor-tanítója, Bíró Domokos, levelezés útján, felvette a kapcsolatot Szalai Gyula székesfehérvári orgonaépítővel egy új orgona beszerzése érdekében: „a nevezett… úr írásban nyilatkozott egy a nála készletben lévő uj orgona megvétele végett hajlandó Medesérre utazni, hogy a hívekkel találkozva szó szerinti megbeszélgetés folytán a szerződés annál könnyebben kiállítható legyen”. Az orgonakészítő apja, Szalay Károly mellett tanulta meg a szakmát, 5-6 embert foglalkoztatott műhelyében. Masszív, szépen kidolgozott hangszereket készített, orgonái hangzásában a 8 lábas sípsorok túlsúlya volt jellemző. Az orgonakészítő november 27-én érkezett Medesérre, ahol a közgyűlésen elmondta, hogy „[...] 6 fő és 4 mellék változattal bíró új orgona” van készletében, „ajánlja annak megvételét”. „Az egyházközség tagjai huzamos tanácskozás és alkudozás következtében megkötötték a szerződést, azonnal ki is állították. Vétel ára az orgonának Medesérre szállítva 900 frt.”. Az orgona elhelyezése végett a karzatot átalakították, Varga Lajos ácsmester 10 forintot kért a munkáért. Az orgona kifizetése céljából 600 frt.-os kölcsön felvételét kérelmezték az egyházi főhatóságtól. Az orgona szállítását az egyházközség tagjai saját fogataikkal vállalták, és mivel „a felállítás előleges számítás szerint 8-10 napot is ígénybe vehet”, a gyülekezet tagjai a lelkészt kérték fel az orgonakészítő és segédjei fogadására. A december 8-án érkezett orgonát beszállították a faluba, az orgonakészítő első, 300 forintos előlegére pénzt kölcsönöztek a székelykeresztúri takarékpénztárból. A kölcsön visszafizetésének módjáról nem tudunk semmit, csak annyit, hogy 1897-ben a keblitanács újabb orgonaalap létrehozását szorgalmazta, „mindaddig amíg vásárlásnál fennálló adósság törlesztve nem lesz”. Az orgona század eleji működéséről nincsenek adataink, csak az esperesi vizitációs jegyzőkönyvben van egy utalás: „az ifjúsági egyesület az orgona kijavítására ajándékozott 15 kor. 72 fillért”. Az első világháborúban az orgona homlokzati sípjait rekvirálták. 1918. július 18-án bejegyezték, hogy az Országos Fémközponthoz felküldték azt a feladó vényt, amellyel az orgonasípokat adták fel vasúton, Budapest célállomással. A beérkezett összeget (472,50 korona) orgonaalapként kezelték. Az orgona javítására tett első kísérlet 1925-ben volt, amikor ajánlat érkezett az eklézsiához ezen ügyben: Bálint Á. volt állami tanító levélben megkereste az egyházközséget, miszerint „ő az »orgona készítő« mesterséget megtanulta és ha egyházközség hajlandó megromlott orgonáját javítatnia, úgy ő azt elvégzi”. A javításról nem szólnak a jegyzőkönyvek, tény az, hogy 1927-ben az orgona rossz állapotban van. Ebben az időben, Boda József csíktapolcai orgonakészítő a vidéken dolgozott, levélben kérik őt fel az orgonajavítás elvégzésére. A felkérésre igenlő válasz érkezett, és az orgonakészítő költségvetési tervezetet küldött az egyházközségnek, amit a keblitanács elfogadott. Az elvégzett munka bemutatására, az 1928-ban Pálffi Albert lelkész, az E. K. Tanácsnak küldött leiratából idézek: „[...] 8( nyolc) változatú pneumatikus rendszerű orgonánkat 27 drb. principal frontsíp beállításával, melyen a cínsípokat teljesen utánzó famunkából készültek, az összes változatok hangolásával, az orgona teljes tisztításával és a fuvó kissebb reperálásával együtt – Boda József csíkszeredai orgonaépítő mestere javította ki, 1927 évben teljes megelégedésünkre 8400 lei értékben.” Bár a 30-as években az orgona újra elromlott, javítására csak a második világháború után került sor, amikor 1948. június 17-én elhatározták az orgona javítását. A munka elvégzésére Lukácsi Mózes szentmiklósi és Szász Dénes váraljai lelkészeket kérték fel, akik 6000 lejért elvállalták a munkát. A szállásról, kosztról és az anyagok beszerzéséről az egyházközség gondoskodott. A vásárolt anyagokból a fúvó javítására következtethetünk (enyv, irha stb.). Pontosan 20 évre rá, 1968. szeptember 29-én Lukácsi Mózes, immár csekefalvi lelkészként, a meglyukadt fújtató javítását elvégezte. Az anyagokat Székelyudvarhelyen vásárolták, a lelkész-mester 4 nap dolgozott, míg a fújtatót kiszerelte, megragasztotta és visszaszerelte. A jegyzőkönyv szerint „az orgona fújtatója a munkálatok után kiválóan müködik”. És végül még egy adat: 1988-ban, az akkori lelkész az orgonafelmérő kérdőívre válaszolva, az orgonát jónak találta, bár a meglévő regiszterek sípsorai közül „nem mindegyik szól”.