Nem sokan vagyunk ötvenévesek az erdélyi magyar sajtóban: az előttünk lévő generáció jó tíz évvel idősebb, mint mi, a szakmai utánpótlás folytonossága megszakadt. Ráadásul a mi generációnk az, amelyik nagy kerülővel érkezett a sajtóba: többnyire műszaki felsőfokú tanulmányokat folytattunk, a szakmát élesben tanultuk a szerkesztőségekben. Szekeres Attila István Hargita megyében heraldikusként ismert, holott kenyérkereső foglalkozása újságíró – vezette be a szerzővel készített születésnapi beszélgetését Sarány István. [caption id="attachment_9680" align="aligncenter" width="620"] Fotó: Albert Levente[/caption] – Isten éltessen! Idén ezt többször elmondtuk egymásnak, mikor rádöbbentünk, hogy többen is vagyunk ötvenesek. Ha jól tudom, papcsaládból származol, műszaki egyetemet végeztél… Hogyan kerültél Sepsiszentgyörgyre, hogyan kerültél a sajtóba? – Köszönöm szépen! Téged is!... Kérdésedre válaszolva: kalandosan. Habár Marosvásárhelyen születtem, tősgyökeres mezőmadarasi vagyok, a családfát 1600-ig visszavezettem. Kilenc évet ott is éltem. Aztán Radnótra kerültünk. Apám valóban református lelkipásztor volt, az iskoláztatásunk megoldása végett hagyta el szülőfaluját. Marosvásárhelyen érettségiztem a Bolyai Farkas Líceumban, aztán következett az egyetem Kolozsváron. Abban az időben nem mehettem arra, amire szerettem volna, de a hosszú katonai szolgálatot elkerülendő, a felsőfokú végzettség megszerzéséért és az Erdélyben maradás lehetőségéért a gépészmérnöki szakra felvételiztem sikeresen. 1989-ben végeztem, s Gyergyószentmiklósra kerültem a faipari gépeket és pótalkatrészeket gyártó vállalathoz, közismerten a IUPS-hoz. A rendszerváltás után rögtön megszöktem, és a Salamon Ernő Líceumban tanítottam szaktantárgyakat magyarul. Ám az iskolát visszaállították elméleti líceummá, s ismét a gyárban landoltam. 1993-ban eldöntöttem, hogy onnan menekülnöm kell – miközben éltem legényéletem –, mert ott nem láttam semmi jövőt. Már ott tartottam, hogy bármilyen munkát elvállalok bárhol Erdélyben, de kis szerencsével összejött egy szerkesztői állás a Művelődés című folyóiratnál Kolozsváron. Maximalista vagyok, s úgy gondoltam, a szakmát meg kell tanulni, nem elég ellesni. 1994-ben indult az Ady Endre Sajtókollégium Nagyváradon, s azt nappali tagozaton elvégeztem – havilap mellett ez lehetséges volt. Időközben a gyergyószentmiklósi garzonomat egy sepsiszentgyörgyi kétszobás lakásra cseréltem. Véletlenül adódott a lehetőség, s gondoltam, Gyergyóba már úgysem térek vissza, Sepsiszentgyörgyön többet ér a lakás, miközben Kolozsváron albérletekben nyomorogtam. Úgy adta a sors, hogy Budapesten egy angol táborban megismerkedtem egy székelykeresztúri lánnyal, a későbbi feleségemmel. Lakásom volt Sepsiszentgyörgyön, kellett a megélhetési lehetőség. A sajtókollégiumból a Háromszékhez mentem gyakorlatozni, s a hónap lejárta után megkérdeztem: felvesztek-e? Alkalmaztak. Így kerültem Sepsiszentgyörgyre. – Újságíróként „mindenevő” vagy, otthonosan mozogsz a közéleti és a kulturális témákban egyaránt. Mégis mi áll hozzád közelebb? Miről írsz szívesebben? – A sajtókollégiumban az fogott meg, hogy az igazi újságírás a tényfeltáró vagy másképpen oknyomozó riport. Amúgy is szerettem kutakodni a múltban, no meg igazán dühít az igazságtalanság. Utánamentem pár témának, s született is jó néhány tényfeltáró riportom. Ezt szerettem művelni, konfliktusokban bővelkedő riportban ütköztetni az érveket és ellenérveket, tényeket és valótlanságokat. Még a bukaresti mezőgazdasági minisztériumtól is sikerült bizonyítékokat kicsempészni. Elégtételem is volt, mert 2007-ben megkaptam a frissen alapított Oltyán László-díjat. A napi kulimunka mellett nem igazán van idő nyomozni. Mostanában időhiány miatt alább hagytam. Amihez szívesen közelítek, az a történelmi és kulturális téma. – Kiszámíthatatlan és tervezhetetlen munkaidejű újságíróként, kétgyermekes apaként arra vállalkoztál, hogy elvégzed Kolozsvárott a történelem szakot. Elvégezted, s végül doktoráltál is belőle. Honnan az érdeklődés a történelem iránt, no meg azon belül a címertan iránt? – Erre konkrét választ nem tudok adni. Valahogy jött... Bizonyára neveltetésemnél fogva, no meg bújtam a történelmi regényeket, néztem a történelmi tárgyú filmeket. (Megjegyzem, ma már nem tudok elolvasni egy történelmi regényt, mert felmegy a pumpám a valótlan állítások olvastán.) Aztán 15 éves koromban, 1980-ban apám dolgai között kutatva rábukkantam a mezőmadarasi Szekeres család 1607-ből származó nemeslevelének gépelt másolatára és annak fordítására. Ez nagy nyomot hagyott bennem. A leírás alapján akkor meg is rajzoltam a családi címert. Aztán az 1989-es fordulat után beszereztem minden címertani könyvészetet: magyar, román, angol, francia, német, olasz, lengyel, cseh nyelvű szakirodalmam van. Hat könyv elolvasása után azt hittem, én vagyok az ász. Aztán ötven könyv után már tudom, mi az, amit még nem tudok... A címertant nem az egyetemen tanítják. Ott csak egy kis szeletet nyújtanak belőle. Tudom, hogyan tekintenek az amatőr történészekre, s azért mentem egyetemre. Csökkentett látogatással elvégeztem a történelem szakot a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. Említettem, hogy maximalista vagyok, hát akkor doktorálni is akartam. Nem másból, címertanból. Itthon az csak románul volt lehetséges. A Román Tudományos Akadémia kolozsvári történelemtudományi intézetében doktoráltam, Háromszék címerkincsét dolgoztam fel. Tizenegy éves munka eredménye. Nehéz megjelentetni, hisz magyar kiadók nem szívesen közölnek román nyelven, román kiadók nem foglalkoznak magyar, székely témával. De ha minden igaz, idén megjelenik. Utána majd magyarul is kiadatnám. – Az ország egyedüli képzett és a szakma által is elismert magyar heraldikusa vagy. A heraldikai prérin azonban mások is mozognak. Mi a véleményed a címertani „bizniszről”? – Jó a megfogalmazás. A biznisz, amit említesz, nem a címertudományról szól, azt a bizonyos prérit lepték el avatatlanok. Egyes reklámcégek meglátták ebben az üzletet, és agresszívan nyomulnak. Olyannyira, hogy naponta telefonálnak polgármestereknek, akik egy idő után beadják a derekukat. Ezzel az a bajom, hogy tájidegen emberek nem elegendő szakmai tudással címereket terveznek. A címert meg az örökkévalóságnak tervezzük, nem egy-két napra vagy évre. Az idegen nem fogékony egy közösség múltjára, hagyományaira, s esetenként a laikus helyi elöljáró ízlésének, megrendelésének megfelelő szörnyszüleményekkel állnak elő, máskor a saját korlátolt képességeiknek megfelelő anyagot nyomják le a helyi közösség torkán. Engem sokan nem szeretnek, mert ellentmondok, vitázom, nem engedem, hogy díszített karácsonyfaszerű jelképek szülessenek. Ami a címertudományt illeti, ahhoz nagyon kevesen értünk, és kevesen műveljük. Országos szakmai kongresszusok állandó résztvevője vagyok, nemzetközi konferenciákra hívnak, néhányon részt vettem, a távolabbiakra nem volt érkezésem – értsd, pénzem – elmenni. Mind-mind székely és magyar témákkal jelentkeztem, s ebből soha sehol nem volt baj, sőt különlegességként értékelték, még a román kollégák is. A tudomány az nem politika... Visszatérve az úgynevezett prérire, a címertervezés tudományos alkotómunka, vagyis annak kellene lennie. – Mióta tervezel címereket településeknek, közigazgatási egységeknek? Címerterveid közül hány vált hivatalossá? – Amióta 2003-ban valamelyest enyhítettek a címerek elfogadási módján. Hozzáteszem, még mindig nagyon bürokratikus az eljárás. 2004–2008 között volt egy hullámhegy, amikor sok közigazgatási egység készíttetett címert. Főleg háromszéki, de a hegyen túlról is sokan kerestek meg. Most hullámvölgyet tapasztalok, de azért akad egy-két felkérés. Igaz, én nem nyomulok, ez nincs benne a véremben. Hány hivatalos címer atyja vagyok? Valamikor megfuttattam, és ötven fölött jártam, azóta még néhány született. – Hargita megyében hogy állunk a címertervezéssel? – Itt bonyolultabb az eset, mint máshol. A székely ember önazonosságtudata erősebb, mint másé, főleg ha még elnyomatásban is része van. Az úgynevezett demokrácia hajnalán sok jó szándékú helyi értelmiségi fogott neki, és rajzolt településének egyfajta címert. Nos, ezek többsége nem állja ki a szakmaiság próbáját. Aztán, amikor hivatalosíttatni lehetett a címereket, de valójában 2003 után belevágtak az eljárásba. Nem csodálom, hogy fennakadtak a szűrőn. A rendszer nem volt bejáratva, az elutasító válasz is késett, az emberek leálltak. Sokan nem akarták megérteni, miért is nem fogadják el az ő szép címerüket. Zömmel úgy néztek ki, hogy volt benne hármashalom, kereszt vagy kettős kereszt, nap és hold, a helybeli templom szemből, oldalból, akár térben ábrázolva, egyesekben még az Árpád-ház sávozott címere is, és még sok más, mint például eke, szarvasmarha vagy ló, valamilyen madár. Egyszóval, ezekkel nem volt mit kezdeni. Látva, hogy Háromszéken egyre-másra születnek a közigazgatási címerek, Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke meghívott, tartsak címertani előadást az itteni polgármestereknek. Néhányan hozzám fordultak. Megjegyzem, volt olyan elöljáró, aki kitartott a helyi történelemtanár által rajzol csicsás rajz mellett, s másba nem ment bele. Vagy azzal jöttek ketten is, hogy a címertervük már megvan, csak a nevemet adjam hozzá. Ez nem megy! Egyikük még elküldött, tanuljam meg, hogyan is kell címert tervezni. Eddig öt hivatalos címer van a megyében. Csíkszentgyörgyé és Csíkkozmásé az én tervem, Korondé, Balánbányáé és Maroshévízé nem. Néhány általam tervezett címer iratcsomója a bürokratikus eljárás valamelyik stációjánál lapul. Leggyakrabban az övezeti bizottságnál, Kolozsváron akadtak el a felterjesztett iratcsomók. Elsősorban azért, mert ott nincs személyzet ezek kezelésére, másrészt, míg a megyei testület tagjait megfizetik azért, hogy véleményezik a címerterveket, az övezeti és országos bizottság tagjait nem. Így ezek az emberek nem éreznek ösztönzést arra, hogy társadalmi munkában elvégezzenek feladatokat – gondolom én. A bukaresti övezeti bizottság sokkal operatívabb, mint a kolozsvári. Sikerült elintéznem, hogy Hargita megye kerüljön át ide. Említettem néhány itteni címertervemet is. Olyan is akad, hogy Kolozsváron keresztül már eljutott az országos bizottsághoz, de valamit kifogásoltak. Általában a székely vagy magyar jelképrendszer bizonyos elemeibe kötnek bele, főleg amióta megégették magukat: a politikum kikezdte őket, hogyan történhetett meg, hogy Illyefalva címerének hivatalos leírásában megjelent – a Hivatalos Közlönyben –, hogy Székelyföld határán fekszik. De vannak esetek, amikor az országos bizottság tagjaival megbeszélek dolgokat, megmagyarázom, mi miért van, szakmailag alátámasztom, hisz ismernek, féltucatnyi heraldikus van az országban. Különben tagja vagyok a Román Akadémia Országos Heraldikai, Genealógiai és Pecséttani Bizottságának is. Olykor-olykor akad kérdés, de legtöbbször sikerül elsimítanom. Szólok az elöljáróknak, most kell felküldeni a válaszlevelet vagy kiegészítést, de egyesek nem teszik meg, s évek múltán csodálkoznak, hogy még mindig nincs hivatalos címerük. No, de legyünk optimisták. Most, hogy átkerült a megye a bukaresti bizottsághoz, reméljük, gördülékenyebben haladnak a dolgok. – Változott a közigazgatási egységek zászlóhasználatára vonatkozó törvény. Ez mennyiben érinti a te munkádat, illetve milyen lehetőségek nyíltak az önkormányzatok számára? – Most már törvény adta lehetőség, hogy a közigazgatási egységek zászlóval rendelkezzenek. A zászló elfogadása is kormányhatározattal történik, de az útja sokkal egyszerűbb, mint a címereké. Mivel ez egy új lehetőség, most már vigyázni kellene, hogy ne járjunk úgy, mint némely címer esetében, például hogy Héjjasfalva címerében vaddisznó jelenik meg, és nem héja, Kutyfalváéban kakukk és nem kutya, ha csak a beszélő címerekről szólunk. Jó lenne vigyázni az erdélyi címertani és zászlótörténeti hagyományokra! A zászlótervezés nem annyira bonyolult, mint a címertervezés, de akkor is jó, ha szakember végzi, sőt olyan, aki ismeri a helyi jellegzetességeket. Fontos szabály mind a címer-, mind a zászlótervezésnél: legyen minél egyszerűbb. A bonyolult jelképeket nem jegyzi meg senki. A zászlókra és Hargita megye nagy részén a címerekre is igazán oda kell figyelni, hisz jelképet egyszer tervezünk, s remélhetőleg egy évezred múltán is azt fogják használni utódaink. Tehát óriási a felelősség. Ami engem illet, állok a kihívás elébe, ha érkezik. – Végezetül kanyarodjunk vissza az újságírásra. Nekünk szerencsénk volt, a szakma jeles művelőitől tanulhattunk. Az utánunk következőknek volt-e ilyen szerencséjük? – Most különböző úgynevezett kommunikáció szakokon tanulnak az ifjak, és kikérik maguknak, hogy az nem újságírás, hanem, mint mondtam, kommunikáció. A bajt én abban látom, hogy lassan kiszorul a nyomtatott sajtó, egyre kevesebb a papír alapú újság, az internetes médiáé a jövő. Ennek van jó oldala is, mert gyors, lehet keresgélni, de egyelőre nem mindenkihez jut el. Ám ami nem tetszik – nem tudom, a gyorsasági, elsőbbségi igényből kifolyólag? –, hogy az internetes médiában mintha nem lenne lélek.