[dropcap]K[/dropcap]azinczy Ferenctől kölcsönöztem a címet. A jeles költő, a nyelvújítás vezéralakja azonos című, 1836-ban megjelent versében így vall a nyelvről: „Isteni bája a szép Hellasnak, római. nagyság, / Francia csín, és német erő, s heve Hesperiának, / És lengyel lágyság! titeket szép nyelvem irígyel. / S ti neki semmit nem irígyeltek? Nyelve Homernak / S Virgilnek, ha találtok-e mást Európa határin, / Mely szent lantotokat ily híven zengve követné? / Dörg ő a nem csikorog; fut ha kell, mint férfi fut a cél / Nem tört pályáján: de szaladva, szökelve, sikamva. / Lángol keble, ajakán mély bánat leble sohajtoz, / S mint te, olasz s lengyel, hévvel nyögdelli szerelmét. - / Hull a lánc, közelít az idő, s mi közöttetek állunk.” A nyelv gazdagságát, kifejező erejét ecseteli Lisznyai Kálmán is A magyar nyelv géniusza című írásában: „Semmiféle festészetben nincs oly gazdag kolorit, mint a magyar nyelv zenéjében. Mert e nyelv a legcsodálatosabb zenemértékekre van szedve. És ez természetes. A színezés ez elevensége nem is lehetne másképp. Keleti eredete van népünknek. Arábia rózsája, India fűszerei az aequator csillaga, Egyiptom puha, balzsamos égalja, minden, de minden nagyobb arányú, titokszerűbb, világosabb, mint Európában. Nem fejezi ki magát, általában véve, az angol rövidebben, mint a magyar. Csakúgy a passziók és illem nyelve a mi nyelvünk, amint a francia. Oly heves nyelve a szerelemnek, mint az olasz. Nem kevésbé büszke, isteni, mint a spanyol. Élet és erőteljesség van benne, rúdaranyként nyers, feldolgozatlan anyagokkal, mint a szláv nyelvekben. Csak oly édes és szilárd, mint a szerb, nem kevésbé sima, puha, mint a román. Csak oly gömbölyű, gördülékeny és pattogó, mint a görög. Csak oly méltóságos, mint a latin, és tartalmas, mint a német. A nyelvek mindenikéből van benne valami, ha nem is az, amit szerkezetnek neveznek, mert nyelvalkotmányunk a keleti nyelvekhez húz, de abból, amit jó hangzás, írás- és beszédbeli kellemnek hívnak. A magyar nyelvnek ez ízülékeny volta teszi előkelőségét, mint a magyar bornak az ő zamata. Erő és báj nyelve ez. A tudomány nyelve, mint az angol, az ékesszólás nyelve, mint a francia, a költészet nyelve, mint az olasz. El kell olvasni az országgyűlési szónokok beszédeit; élesség-tűzre nézve tapodtat sem engednek azok a francia ékesszólásnak; nyíltság és természetesség tekintetében nyomban az angolok mellett járnak. Mi a költészetet illeti, nyelvünk mozzanatos voltával már csak a görög vagy a latin mérkőzhetik. Ki dióhéjba szorítva akarja tudni, mi a magyar nyelv, olvassa Zrínyit, a költőt, az államférfit, a hadvezért. Akar valaki nagyszerűt, groteszket, fenségeset olvasni, olvassa Bánk bánt! Ki a forma ódonságában és sokneműségében gyönyörködik, olvassa Aranyt. Ki a kedély tiszta, természetes hangjában leli kedvét, olvassa Petőfit. Ki bibliai, ihletett nyelvet akar, olvassa Jókait. Ki a stiliszták tagbaszakadt, jellegzetes nyelvében gyönyörködik, az is elég példányt fog maga előtt találni.” Végezetül idézzük Csokonai Vitéz Mihályt, aki A magyar nyelv feléledése című tanulmányában a következőket írja többek között: „Magyar Nyelv! Édes nemzetemnek nyelve! teáltalad szóllaltam én meg legelőször, teáltalad hangzott először az én füleimbe az édes anyai nevezet, te reszkettetted meg a levegőeget, amellyet legelőször szívtam, az én bőlcsőm körűl, s te tőltötted bé azt az én nevelőimnek, az én hazámfiainak s az engemet szeretőknek nyájaskodásival, teáltalad kérte az én csecsemő szám a legelső magyar eledelt, a te darabolt ízecskéiden kezdettek kifesleni az én gyermeki elmémnek első ideái, mint a született hajnalnak apró súgárai, mikor a világosság lenni kezd. Azolta, mind e mái napig is, az én ifjúságomnak változó sorsú napjaiig, édesebben hangzott terajtad az életnek közbeszéde s a pajtásságnak édes szava. Az én elmémnek gondolatja mindenkor feljebb emelkedett teáltalad, mint más idegen nyelvek által, s a te kedves tolladból kicsorgott írásokban több örömet találtam, mint az idegeneknek legtanúltabb munkáikban.” Komoróczy György