borús égbolt
A mi kis családunk
Én nem tudom, hogy másoknál milyenek a legszűkebb rokoni környezetben a kapcsolatok, de nálunk esetlegesek. Amikor még éltek a nagyszülők – az apai, illetve az anyai oldalon –, úgy tűnt, hogy minden a legnagyobb rendben. Olyan nyár nem volt, hogy a kaszálás beálltakor ne sereglettünk volna össze mi, unokák. Ez általában július közepe táján, a nagyvakáció idején történt.
Többen túl valamilyen táboron vagy egyéb kiruccanáson. Esetleg éppen annak előtte. Volt tenger. Voltak hegyek. Néha valami külföld a KGST-barakkon belül. A legnagyobb izgalom azonban mindig falun történt. A faluban. A falunkban. Közben a szülők egy része is megérkezett, ki előbb, ki utóbb. Valahogy afféle vízválasztó volt a kaszálás. Aki számított, megjelent azokban a napokban. Pedig a földeket akkortájt a szövetkezet kezelte, a kollektív gazdaság, és csak a kóst harmada járt a saját teheneknek. Talán éppen ezért kellettünk, jobban meg kellett dolgozni mindenért, és közös erővel könnyebb volt. Így szoktunk össze. Így ismerkedtünk meg, mi gyermekek, akik évközben szinte törvényszerűen mind más-más településeken éltünk.
Ez a rend csak akkor bomlott fel, amikor a nagyszülők a másik világba költöztek. Emlékszem, temetésen találkozom több rokonnal. Végtére elégedett voltam, hogy a nagymama halálakor eltávozást adott a néphadsereg. De aztán lassan és biztosan, és annyira széthullott minden, hogy nem maradt semmi. Majdnem semmi. Pár emlék, pár fénykép csak.
Vajon hol vannak azok a törékeny hordószekerek? Hol a kötőrúd? Hol találjuk a villákat? Hol lehetnek azok a gereblyék, amelyek oly sokszor feltörték kényes tenyerünket? Nyomuk veszett. Akár a kulcsnak is, amely az öreg, ma omladozó házat zárta-nyitotta…
Szétzüllöttünk. Ma ki itt, ki amott.
Hogy a gyermekkorunkban még fellelhető némi idill és összetartás előtt volt-e szétszerveződés? Ezen nem gondolkodtam el soha, pedig számos testvérük volt a nagyszülőknek. Clevelandet, Pestet, Bukarestet, Nagyszebent emlegették, hogy ott is lennének rokonok. Csak kevesekkel találkoztunk. Jöttek néha idősebb nénik, bácsik – emlékszem –, s meséltek arról, hogy hány gyerekük, hány unokájuk van, de azok nem jöttek. Mondták, hogy kicsit tudnak magyarul. Talán egyszer jött egy leszármazott Magyarból, de csak addig, míg lerakta a szülőket, s ment autóval Erdélyt látni, majd néhány nap múlva értük jött, s úgy elmentek, hogy csak egy cím maradt utánuk Kaposvárról, ahová eddigi életemben egyszer sem jutottam el.
A múltkor temetésen voltam. Egyik nagybátyám földi pályája zárult. És – bizony – ott voltak páran, akikkel egykor ráztam a rendet, takartam, s vártam a csordahajtást. Javakorabeli emberek, középkorúak úgymond, felnőtt gyermekekkel, unokákkal. Sikeresek. Vagy kevésbé azok, de bírják a gyűrődést. Nem szabad feladni… Mit tehettünk mást a ravatalozó előtt? Ismerkedtünk.
Voltak nyelvi gondok. Attilák, Leventék, Csabák voltak, akik bár hozták a formájukat, nem szóltak magyarul. Dél-Erdély tégelye finomította őket mássá. Aki épp Spanyolban, Svédben, arra szeretettel gondoltunk, s tán ők is. Jött egy-két SMS, hogy osztoznak közös fájdalmunkban. Mert miénk a gyász. Az egész nemzetségé. Volt néhány rokon, akivel a torban sem beszélhettem. Egyszerűen nem kerültünk olyan helyzetbe. Elmaradt a kezdeményező ismerkedés. Elmaradt egy-két rokoni kézfogás.
Vagyunk felebaráttá lett ismeretlen vérei egymásnak így, akiknek nem köszönök, s akik nem köszönnek nekem, ha útjaink kereszteződnek, mondjuk Kolozsvár belvárosában, vagy akkor, ha beszállásra várunk egy reptéren. De már az is jó, ha ismerősként bejelöl valaki közülük egy közösségi oldalon. Most jelöljem vissza? Vagy az mire jó? Értelme van? Esetleg pótol valamit?
Simó Márton
.jpg)
