[dropcap]A[/dropcap]ki elolvasásra méltatja az alábbi sorokat, esetleg csalódik, arra gondolván, hogy a múltba távozott 25 éves, esetleg fél évszázados hétköznapokat dicsőíteném a maiakkal szemben. Tény, hogy akkoriban, „a mi időnkben” például a parlamenti képviselők (az ország elitje) civilizáltabban viselkedett a fórumon; egymást nem gyalázták, az anyagiak hajhászásában is rejtőzködöttebbek voltak, mint ma. Vagy féltek, vagy mert műveltségük választékosabbá tették őket?! Na, de „a mi időnkbelieknek” is meg kell érteniök, hogy most demokrácia van. [Sic.] Ezen soraimban azonban arról nyilvánítanék véleményt elsősorban, hogy „a mi időnk” napjainkban is jelen és köztünk van. Észre kellene vennünk, elismernünk, talán – példaadással, szóval – bátorítanunk is! Írom mindezt azért, mert számomra nagyon is példaértékű az a fiatal hölgy, aki szerény évi jövedelméből összespórolja a pihenőszabadsága idejére szervezett egy látogatás költségeit Medjugorjéba, egy érdemes és élményeket nyújtó ifjúsági és diáktáborban való részvételre. És példamutató az, aki vagy akik úgy és azért túráznak, hogy megismerjék székely-magyar népünk múltját, kreálmányait az adott helyszíneken, aki vagy akik úgy vakációznak nyaranta egy-két hetet, hogy a kikapcsolódás előtt vagy után a fizikai munkától sem vonakodnak a továbbtanulás családi költségeinek könnyítésére. A fentieket én úgy tekintem, mint „a mi időnk” mai megjelenítőit, és nem vélt, hanem valós értékét látom bennük a megmaradásunkért folytatott – több mint – Maraton-staféta továbbhordozásában, továbbadásában. Túlzott optimizmus, irreális fantázia!? Azért nem gondolom, mert meggyőződésem, hogy „a mi időnk”-belieknek szükségük van arra a lelki bizalomra, elégtételre, hogy igazi törekvéseik nem estek hiába, és vannak – legyenek is továbbhordozói – a székely-magyar ősi helytállásnak, a megmaradásért ontott vér és kiizzadt verejték áldozatának, törekvéseinek! Borsodi László, ny. tanár,Csíksomlyó