Kedves honfitársaim! Először is elmagyarázom, miért szólítalak így benneteket. Azért, mert egy a lakóhelyünk, ugyanaz a hon az élőhelyünk, ahol – pechünkre – osztoznunk kell a javakon, felületen, erdőn, mezőn és levegőn, mi, a két rivális és mindenevő nagyvad (bocsi). Persze, én csak egy bundás és ijesztő vadállat vagyok, miközben ti, emberek, két lábra emelkedésetek óta elszáguldottatok a fejlődésbe, az általatok jónak vélt irányba, többek között mérgek, gépek, fegyverek nyomai jelzik nekünk a megtett utatokat (szerencsére, egyéb is van, bár azokhoz én nem igazán értek). Ha-ha, most jut eszembe, hogy én is tudok két lábra állni… Sőt kutatóitok, akik megpróbálnak megismerni, megérteni, modellezni mindent, és a fajtámat is górcső alá vették (jujjj, mennyire fura ez a kifejezés!) kiderítettétek, hogy okos és tanulékony állat vagyok, rendkívül jelentős mértékben képes vagyok alkalmazkodni a környezetem változásaihoz. Például, ha lebontjátok a lakóhelyem, kiraboljátok az éléstáram, azaz levágjátok az erdőt, leszeditek az összes gombát, gyümölcsöt és egyebet, akkor én képes vagyok váltani, és gabona alapú étrendre térek át például, megszokom a háziállataitok húsát, s ha egyéb nem akad, azokból a nagy dobozokból keresgélek valami ehetőt, amibe ti mindenfélét beledobtok. Megy tovább az élet… Bár olyankor eléggé elszomorodom, amikor látom, hogy utódaim már nem annyira a vadmézre, málnára esküsznek, mint én gyerekkoromban, hanem mindenféle izgalmas, újszerűnek tűnő, változatos étrendre. Lehet, hogy a dúsabb tápláléknak köszönhetően több gyereket is képes vagyok felnevelni, és – mivel mi is átadjuk tudásunkat a következő generációnak, akárcsak ti – egyre több ifjú medvevagány jár a közeletekbe vacsorázni. Lehet, hogy ők meghívásnak veszik az őrizetlenül hagyott kukoricatáblákat, háziállatokat, vagy az is lehet, hogy kamaszkori lázadásukban azt gondolják, hogy ha elvettétek a mienket, adjatok a magatokéból. Mi vének inkább élnénk úgy, mint rég, ott messze a rengetegben, ahol évszámra alig láttunk embert. De van még ilyen? A fiaim, unokáim úgy megszoktak már titeket, zajaitokat, szagotokat, útjaitokat, a magatok után hagyott holmikat, hogy azt hiszik, ez az élet rendje, társak vagyunk a világban. Persze, igaz, hogy azért nem szeretik, ha túl közel mentek hozzájuk (én sem!), és általában ezt jelzik is idejében, ha mégsem, bizony, tettlegességre is sor kerül. S igen, a testi erő és felépítés terén mi jobban állunk, mint ti. Ne is ragozzuk tovább. Egyelőre elég rosszul áll ez a „két dudás egy csárdában hogyan fér meg” történet. Hogy az állítólagos elszaporodásunk miatt, vagy inkább azért, mert közülünk egyre többen válnak hajléktalanná, hontalanná az őshazában, s tengnek-lengnek, szereznek, ahogy tudnak, nem tudom… Inkább kérdeznék tőletek néhány dolgot: – Ha annyira nem szerettek minket, ahogy mostanában mindenütt, újságjaitokban, és azon az internetes kedvenc oldalatokon is hangoztatjátok, akkor miért mutogattok előszeretettel az ide utazóknak? S még pénzt is kértek érte… – Miért ijesztgettek annyit minket? Mert ha hiszitek, ha nem, a sok burrogás, motoros száguldozás lakóhelyeink közelében nagyon rémisztő tud lenni! Már a téli álom is csak egy álom, akkora zajt csaptok! – Ti magatokat rendszeresen megszámoljátok. Miért nem számoltok meg egyszer már minket is, de úgy igazából, módszeresen, ahogy kell? Akkor tudnátok, hogy hányan vagyunk, és a tudósaitok azt is megmondanák, hogy mennyi élőhely kell a medvenemzetségnek. S esetleg békésen feloszthatnánk a hont… bár tudom, hogy ti inkább foglalni szerettek. – Hallottam valahol, hogy abban a messzi tengerentúli országban, ahol a nagyobb testű, feketésebb bundájú rokonaim élnek, általában megtanítják, megszoktatják az embereket, hogy hogyan illik viselkedni, ha egy medvével találkoznak az ő otthonában. S talán azt is megtanulják, hogy illik-e zavarni. Nektek nem tűnik jónak ez a dolog? – Rájöttem, hogy naiv vagyok és bár okos, mégis buta. Mert én a békés egymás mellett élésen gondolkodtam, miközben kérdeztem. Ti meg ölni akartok. Elpusztítani a vélt felesleget. De mi a felesleg? És mihez képest? – Még egy kérdés: tényleg ízlésesnek, etikusnak (micsoda szép szavakat használok, ugye?) tartjátok a fotót, ahol az a büszke puskás ember pózol az egyik meggyilkolt barátommal? Pedagógiátok, pszichológiátok és egyéb okosságaitok szerint jó volt odavinni azt az Istvánkát is a holttest mellé? Apropó, üdvözlöm a kissrácot, aki már biztosan megtanulta, hogy más lakóhelyén milyen illemszabályokat kell betartani (a cipőt épp nem kell lehúzni, de azért van, amit mi is elvárunk, és a kicsinyeinkre mi is nagyon vigyázunk!). Felemásra sikeredett ez a levél. Megoldást nem tudok, én, az oktalan, ha pedig békejobbot nyújtanék, elszaladnátok, majd engedélyt kérnétek a lelövésemre, netán börtönbe, abba az általatok állatkertnek nevezett helyre vinnétek (egyébként is azt mondta minap egy hölgy, hogy minden állat oda való). Nem értjük egymást, pedig egy helyen élünk, egy a honunk… Mindegy, legalább kimorgolódtam magam.

Asztalos Ágnes