Ferencz Katalint olvasó ajánlotta figyelmembe. „Az a fanatizmus és odaadás, ahogy a lovardát működteti és az összes munkát végzi mint vállalkozó, sportoló, versenyző, igazi jó példa” – írta a Hargita Népe napilap egyik olvasója. Örültem a levélnek. Mert a sorozatnak nem az a célja, hogy az általam elismert embereket megmutassam, bemutassam, hanem az, hogy kezdjük el elismerni egymás eredményeit, próbáljuk felmutatni, ha valaki szépen, odaadással végzi a munkáját, éli az életét. [caption id="attachment_28129" align="aligncenter" width="620"] Fotó: László Róbert[/caption] Ferencz Katalin 1976. szeptember 3-án született Csíkszeredában. Iskolába is a me­gye­székhelyen járt, a Márton Áron Gimnázium történelem-társadalomtudományok szakán érettségizett 1994-ben. Gyermekkorában ver­senyszerűen sízett, 13-14 évesen kezdett lovagolni a szécsényi lovardában. 1993-ban versenyzett először díjugratásban, 1994-ben már öt ezüstérme volt különböző kategóriákban az országos bajnokságon. 1995-ig Csíkszeredát képviselte a Maconz színeiben, később a sloboziai Hermes profi csapat szerződtette. 1997-től Magyarországon, 2005-ben pedig Németországban dolgozott lovardában, ahol sok gyakorlati ismeretet szerzett. Ez idő alatt elvégezte a lovas szakedzői egyetemet Budapesten, 2006-ban diplomázott. 2007-ben hazatért, mivel elhatározta, hogy magának fog dolgozni annak tudatában, hogy sokkal nehezebb lesz, ezerszeres lesz a felelősség. Barátai jóslata – miszerint a lótartás mellett nem lesz ideje lovagolni – később be is vált. Élete középpontjában azóta a ló áll, életét és mindennapjait arra tette fel, hogy a lovait jó körülmények között, szakértelemmel lássa el. Amíg külföldön dolgozott, és később, mint lószállító, minden kis pénzét hazaküldte édesapjának, azzal a kéréssel, hogy vásároljon földet. Akkoriban még sem Kata, sem édesapja nem hitték, hogy valamikor állni fognak az összegyűjtögetett pénzből vásárolt területen az istállók, benne lovak fognak lakni. No meg szerencse is kellett – emlékezik vissza a kezdetekre Kata –, amihez persze az is hozzátartozik, hogy tegyél érte. 2009-ben Kotormányban kezdte építeni a hosszú évek óta álmodott istállót, abban az évben vásárolta meg élete első saját lovát is, a két és fél éves Vidámot. Mivel még nem volt kész az istálló, Vidám Homoródon töltötte első évét a Benedek Lukács lovaival együtt. Ez csak azért érdekes – jegyzi meg –, mert a szabadszellemű Vidám néha egész Szentkeresztbányáig is elkószált, s ha úgy hozta a kedve, a Nárciszréten legelt. Az első télen már négy ló élt az istállóban, ami csak félig volt kész, az ajtaját szalmabálákkal helyettesítette Kata. „Minden reggel reszketve mentem, hogy vajon megvannak-e még a lovak” – emlékezik vissza a nem túl egyszerű kezdetekre. Azt a telet így töltötték el: reggel érkezett, megetette, kitakarította, megjáratta a lovakat, majd hazament, másnap hajnalban kezdte elölről. És így épült fel lassan az istálló és telt meg – saját és bértartott – lovakkal. 2012-ben, hét év szünet után Vidámmal ismét eljutott versenyekre. 2013-ban megvásárolta második lovát, Artistát, egy évvel később háromszoros országos bajnoki címet szerzett vele. Kata története nem mindennapi: egyedül, edző nélkül készült fel, egyedül látta el a lovát, ugyancsak egyedül ment versenyre, ahol sofőrként, lóápolóként, versenyzőként vett részt és hozott el három aranyérmet. 2014-ben hippológus, azaz lovas-tanár oklevelet is szerzett Budapesten az Állatorvosi Egyetemen. Ez az erős tartás, határozott önfeláldozás jellemzi a lovairól csillogó szemmel mesélő Katát. Egy időben menedzser, cégtulajdonos, lovász, lovas oktató, de ha kell, kaszál és takar, vagy traktort vezet és trágyát hord. Az első években kézzel kaszált, önkéntesek, családtagok segítették, de a négyhektárnyi területről jórészt egyedül termelte be a szénát. Ma már tizenkét patás várja reggelente a reggelit, ezek ellátása is a menedzser-lovász-edző Kata feladata. „Volt eset, hogy Csíkszeredából jövet stoppost is hoztam, akinek fizetségképpen segítenie kellett a rendet megforgatni” – meséli nevetve a nyári „szénázásokat” Kata. „A jó Isten mindig küld egy vendéget, amikor sok a munka, és én azonnal odateszem egy kicsit kalákázni” – folytatja. Ma már van egy alkalmazottja, aki a tizenkét lovat takarítja, megeteti, segít a széna begyűjtésében, elrakásában. És sorolja is a lovakat... – Nem a teljesítményükért szeretem a lovakat, hanem az egyéniségükért. Vidám nem nagyon tehetséges, de beszélget és nagyon kedves. Artista végtelenül intelligens, jelenleg a legjobb lovam, valószínű gazdit fog váltani. Nehéz megválni tőle, de nem engedhetem meg, hogy nálam megöregedjen, még egy ifjúsági lovast megtanít versenyezni, hisz ők a legjobb edzők. Jelenlegi kedvencem egy csikó, Iringó és van még egy csikó, Castor. Három és fél éves, de 173 centiméter a marmagassága, nyakigláb. Grann Lux a harmadik lovam volt, tavaly még versenyeztem vele. Ő hamarosan elleni fog. Aztán van Ferdinánd, egy mén. Colinda az első nálam született csikó, Hanni bértartásból maradt nálam, vemhes ő is. Ajándékba kaptam egy pónit is, amelyik a gyermekek kedvence. Ezek a lovak kezdetben bértartásban voltak nálam, de később a gazdáik megunták őket és nekem hagyták, hogy tartsam el. Aztán van három bértartott ló nálam: az egyik Derbi, a másik kettő két csíkszeredai kislány lova. Ők rendszeresen lejárnak, rendezik az állataikat. Ezek közül az idén csak a csikókkal készülök versenyre, a kezdő lovak kategóriában – sorolja Kata. A lovas sport nagyon sok időt igényel. És nagyon kemény. Rengeteg türelem kell hozzá, és kitartás, mert legalább öt évre van szükség, amíg a ló eljut saját képességei csúcsára, nyolcéves korára válik éretté, akkor képes komoly versenyeken is megméretkezni. Ez idő alatt minden nap kell dolgozni vele, de közben megsérülhet, vagy az edzés során érheti olyan trauma, ami miatt nem képes majd továbbfejlődni. A díjugrásra felkészített lovak legfontosabb tulajdonsága a készség. Lehet bármilyen tehetséges, ha nem akar ugrani, sose lesz versenyző – teszi hozzá. – Az nem kérdés, hogy a lovak jelentenek számodra mindent. De mi az, ami a velük való munka során a legtöbb örömet szerzi, a legfontosabb? – kérdezem Katát, aki az istálló fölött lakik, éjszaka bébifonnal hallgatja kedvencei álmát. – Bár hatalmas költség és nehezen tudok eljutni, mégis a verseny a legfontosabb – gondolkodik el. Fontos, hogy visszajelzést kapjak arról, hogy jól csinálom. Bár a nevezési díjból el lehetne menni nyaralni, nekem lelki megnyugvást jelent, ha jól szerepelünk. A verseny a felkészülés megkoronázása. Anyagilag semmiképp nem éri meg országos versenyeken részt venni, több a nevezési díj, mint a nyeremény. Volt eset, hogy el kellett adjam a versenytársamat, kénytelen voltam. A lótartás nem nyereséges biznisz. A bértartás ugyan jövedelmező lenne, de a tizenkét lóból mindössze három más tulajdona. A lovagoltatás szintén nem nagy üzlet, mert azalatt saját időmről mondok le. Szakember kellene, segítség. Másrészt pedig a reklám hiánya miatt csak azok jönnek lovagolni, akik tényleg szeretik az állatot, akik tényleg lovagolni akarnak. Egyébként a lovagolás nem ott kezdődik, hogy felülsz a lóra. Ott kezdődik, hogy felelek a lóért, a tisztaságáért, a jó érzéséért, ismerem az állapotát, kapcsolatot teremtek vele, fel tudom nyergelni, ki tudom vinni – mondja Kata, hozzáfűzve: – Ez nagyon összetett dolog. A lónak feltétel nélkül kell hallgatnia az emberre, ehhez pedig a kiképzésnek úgy kell történnie, hogy a ló se fizikailag, se pszichikailag ne sérüljön, ne érezze, hogy erőszakot követtek el rajta. A lónak készségesen kell vállalnia az együttműködést a lovassal. A lónak egyensúlyban kell lennie, elengedettnek, szakszerűen el kell érni, hogy a feladatát kedvvel végezze el. Másképp nem is fogja megtenni azt, amit elvársz tőle. Nekem a versenyzés visszajelzés arra, hogy éppen hol tartok. Ott tudom megmutatni, hogy jól csináltam vagy sem. A verseny alatt folyamatosan kommunikálok a lóval, a bizalom az alapja mindennek. Érzed, látod, hogy milyen állapotban van. A ló ugyanakkor el is várja, hogy irányítsák. Alapvetően menekülő állat, csordában él, tehát kell ismerni, hogy náluk is van egy vezérkanca, és ugyanolyan viszony van a lovas és a ló között is, mint a csordában. Ha jól van idomítva, teljes mértékben elfogadja, amit a lovas elvár tőle. A lónak egyébként ugyanúgy megvan az igénye a munkára, mint az embernek. Ha egy ló egész életében versenyló volt, vagy lovagolták, vagy hobbiló volt, öregkorára nem teszünk jót vele, ha kirakjuk a karámba és nem használjuk. Elszomorodik. Mindennap kell az öreg lovakat is mozgatni, munkát kell számukra kitalálni. – Hosszú távon mit szeretnél elérni? Mi tenne elégedetté, boldoggá? – kérdezem a saját életéről újra meg újra a lovakhoz visszakanyarodó Katát. – Szeretnék kijutni az olimpiára – foglalja össze tömören. – Tudom, a lovas sportokban nagyon nehéz a kvalifikációhoz kvótát szerezni, nagyon drága, nagyon jó ló kell hozzá. Sok verseny, sok eredmény. Szinte lehetetlen, de én ezt szeretném. Ló kell hozzá, nagyon jó ló. Nekem most van egy négyéves lovam, amivel szeretnék készülni, de úgy számolom, ahhoz, hogy odáig eljussunk nyolc évre van szükség. Addigra tizenkét éves lesz, és épségben, egészségben tartani a lovat nem kis feladat. És nekem is egészségesnek kell lennem, fel kell készülnöm. A ló nem veszélyes állat, ha betartod a szabályokat. De ehhez ismerni kell a viselkedését és nagyon oda kell rá figyelni. És bármi történhet a felkészülés során: lesántulhat, megsérülhet, bármi történhet vele. – Emellett vagy ezen kívül milyen lenne az ideális élet számodra? – kérdezem végül. – Az, amelyben van időm a lovakra. Ahol nem kell menedzser legyek, hanem csak a lovaimmal foglalkozom. Jó lenne, ha lenne időm. Akkor vagyok a legnyugodtabb, akkor vagyok elememben, ha lovagolok Ha nem kell egyébre figyelnem, ügyeket intéznem, papírokat leadnom-kivennem, és hasonló dolgokkal bíbelődnöm. Minden alkalmat, amikor lóra ülök, úgy élek meg, hogy az ünnep számomra. Az alázat, amit a lovak iránt érzek, mindennap megérinti a lelkem. Ez az, ami előre visz, erőt ad. Jó lenne, ha volna szakember mellettem, aki végzi a lovagoltatást, nagy segítséget jelentene mindenképp. De olyan szakember kellene, aki szeret dolgozni. A lovaglás alappillére a munka. Aki nem szereti az állatot, vagy nem szeret dolgozni, az nem fog megtanulni lovagolni sem. És időre lenne szükség: egy nap ne huszonnégy órát tartson, hanem lehessen megállítani az órát. Akkor talán utolérném magam. Csata Orsolya