A valóságtól néha elszakadva álmokat építettünk, s egy láthatatlan spirálon jutottunk egyre feljebb. Akkoriban a neves – a Magyar Televízió Virtuózok döntőjéből is ismert – showmannek, Thomas Gottschalknak lettünk a „házi zenekara”. 2004-ben az Ötvenéves a rockzene című koncertjein léptünk fel, a kétszeres aranylemez ellenére úgy éreztem, hogy nem ez az én utam, s bevallom, egy kicsit bele is fáradtam. Hétről hétre napi tizenhat órán keresztül hajtottunk, a szakmában egyre jobban megismertek, de az anyagi hozam nem tükrözte a befektetett munkát. A világsztárok barátságát, közös játékát élvezve azért megerősödött bennem a gondolat: ők jókor voltak jó helyen, azóta e hajó elment. Közben nevesebb, fiatalabb, ambiciózusabb zenészek jelentek meg a porondon, s ebből leszűrtem a tanulságot, s 2004-ben – egyik napról a másikra – váltottam, s leköltöztem Palma de Mallorcára. Miért pont oda?
A spanyol kultúra, a napfény és a mentalitás mindig vonzott, s később meg is tanultam a nyelvet. Még 1995-ben Spanyolországban készítettünk egy videót, ez volt az első utam az országba. Nagyon megtetszett az embereknek a németekétől eltérő életvitele. Egy példával illusztrálnám. A Toledo tartományban fekvő Seseñában például – akkor még hiányos spanyol nyelvtudásommal – rábeszéltem egy éppen zárva lévő vendéglő gazdáját, hogy nyissa ki a bodegát, s ossza meg velünk a családi ebédjüket. Ezt sehol máshol nem tudtam volna elérni.  Visszatérve elszakadásomra, fel­ültem Mallorcán a Port d’Andratx felé induló buszra, s csak az odaútra volt elég pénzem. Nem estem kétségbe, elkezdtem a buszon játszani-kalapozni, s tapsért, szeretetért megosztani azt, amit tizenhat éves korom óta csináltam. Nem dobtak le a peronra, s boldogabb voltam, mintha 3-4 ezer euróért dolgoztam volna. Volt egy zenésztársam a Gipsy Vagabondsból, aki bejárt éttermekbe, játszott néhány számot, s egész jól megélt ebből. Ezt nem akartam, egy biztos hátteret szerettem volna felépíteni magamnak. Budapesten eladtam a lakásomat, a pénzből erősítőket vettem, s új életet kezdtem. Egy kis malőr is becsúszott, mire minden összejött, beköszöntött az ősz, s a sziget elnéptelenedett. A kapukon feliratok hirdették, hogy „találkozunk jövő nyáron”.
Barátnőm tanácsolta, hogy menjünk le Grand Canariára, s végül 2005 novemberében megfogadtam ötletét. Éjszaka érkeztünk Maspalomasba, s egy panzióba vitt az utunk, már az is bizalomgerjesztő volt, hogy új szállásunkon a lábtörlő alatt tartották a kulcsot. Mikor reggel kinéztem az ablakon, a híres homokdűnéket és az óceánt láttam. Kisétáltam, belefeküdtem a lágy homokba, s csak élveztem az ottlétet, úgy éreztem, révbe jutottam. 
Tizenhatodik évemet töltöm ebben az édenben. Az első időszakban még kitartott a lakáseladásból befolyt pénz, s nem igazán izgattam magam a jövőm miatt. Sokat olvastam, s még többet változtam: a külvilágból érkező impulzusokat másra használtam, mint korábban, a vibráló életből szabadesésben kerültem új helyemre. A telefonomban ugyan olyan nevek szerepeltek, mint Lionel Richie vagy Paul McCartney menedzserének az elérhetősége, de ez itt értelmét vesztette. Az első itt töltött napon jókat sétáltunk barátnőmmel, majd körülnéztem, mihez is kezdjek. Első éjszaka becsöppentem egy Dukes Music Club névre hallgató szórakozóhelyre, ahol megismerkedtem egy nagyon jó gitárossal, Manolo Guerrával, aki korábban az osztrák zenekarban, a Supermaxban is játszott. Felhívtak a színpadra, ahol másik két zenésszel játszhattunk, majd véget nem érő beszélgetés kezdődött. Bevallom, meghatott ez a fogadtatás. Végigdolgoztam sok évet, hotelekben, kiskocsmákban léptem fel. Ha szerencsés az ember, s megszeretik, akkor visszahívják, átlagosan mintegy száz eurót lehet két óra alatt összeszedni. A kemény showbizniszből kiszakadva erősödött meg bennem a felismerés, hogy vannak fontosabb dolgok is az életben, amibe érdemes kapaszkodni. Ennek része, hogy talán feltámadt bennem a honvágy is, szeretnék évi négy-öt hónapot Magyarországon eltölteni, van egy nagyszerű öcsém s egy svéd élettársam, akinek a neve egy ismerősöm szerint a „kósza szélre” rímel. Szeretném feleleveníteni a régi barátságokat, s egyszerűen élvezni az ottlétet. A közelmúltban elhunyt édesanyám egész életében megpróbált egy családot kialakítani, s e hajlam bennem is megvan; mindenkit családtagként kezelek magam körül.