Ott hagytuk abba, hogy kora délután, kissé kimerülten érkeztünk vissza Karcfalváról a Hargita Megyei Katasztrófavédelmi Felügyelőség udvarára. A második világháborús lőszerek megsemmisítése több mint két órába került. Ezt a tűző napon néztük végig, és ettől voltunk kissé kimerültek. De nem lazíthattunk, mert kíváncsiak voltunk arra, hogy miként birkóztak meg a tűzoltók a szükségállapottal, és hogyan változtak meg a hétköznapjaik a még mindig tomboló világjárvány ideje alatt. Riportunk első részében a katasztrófavédelem „szürke” hétköznapjait mutattuk be, a második egyben befejező részben pedig arról számolunk be, hogyan néztek szembe a koronavírussal. Amint riportunk első részében is említettem, a fejedelmi többes számot az indokolja, hogy Fodor Zsuzsánna fotós kollégával elérkeztünk riportsorozatunk harmadik közös állomásához. Korábban megnéztük, hogyan nézett ki a szükségállapot a rendőrjárőr perspektívájából, valamint betekintést nyertünk az otthongondozásban dolgozó ápolók hétköznapjaiba. Olyan szakmák képviselőiről van szó, akik a világjárvány elleni küzdelem frontvonalában tevékenykednek. Szinte magától értetődik, hogy nem maradhattak ki a sorból a hivatásos tűzoltók sem. Jelmondatunk ezúttal is: négy szem többet lát.   Szemtől szemben a koronavírussal Azért tértünk vissza a katasztrófavédelmi felügyelőség udvarára, mert még nem volt teljes a kép. A szó szoros és átvitt értelmében sem. Hamarosan megérkezett Ovidiu Dudu ezredes is. A parancsnokhelyettesre nem lehet egy rossz szavunk. Készségesen válaszolt valamennyi kérdésünkre. Leginkább a felügyelőség által a szükségállapot ideje alatt ellátott pluszfeladatok érdekeltek. Ilyen volt például az, hogy a külföldről hazaérkezőket szállították karanténba. Mesélte is, hogy külföldről  – vörös és sárga veszélyzónának nyilvánított országokból (európai szinten hetente frissítik ezeket) – sok vendégmunkás érkezett haza. Egy adott pillanatban a teljes Európa vörös veszélyzónának számított. Éppen ezért mindenkit, aki ezekből az országokból érkezett, karanténba kellett helyezni, ez volt akkor a törvényi előírás. A házérkezők a határt gyalog lépték át, ott mikrobuszokba szálltak, és a katasztrófavédelmi felügyelőségek úgynevezett közvetítő rendszerben – azaz megyehatártól megyehatárig váltásban –  szállították őket a lakóhelyükhöz legközelebbi karanténba. A Hargita megyei tűzoltók Maros megye hátárában vették át a hazaérkezőket és Neamț, valamint Bákó megyék határáig szállították őket.  Ovidiu Dudu elmondása szerint meglehetősen sok ilyen fuvaruk volt. Naponta legalább négy-öt ilyen akadt. Kérdésünkre hozzáfűzte: nem voltak különösebb fennakadások. Igaz, olyan előfordult, hogy egy autó defektet kapott, és emiatt egy órával tovább tartott a szállítás, de ennél komolyabb baj nem történt. Persze rengeteg üzemanyagot használtak el, és a rendelkezésükre álló munkaerőt is igénybe vette. A parancsnokhelyettes ugyanakkor pár kuriózummal is tudott szolgálni. Elmondta például, hogy amikor hazatértek külföldről az emberek, értelemszerűen csomagjaik is voltak, és ez külön nehézséget jelentett, mert a mikrobuszokban a férőhely véges. Előfordult, hogy annyi volt a csomag, hogy kénytelenek voltak csökkenteni az „utasszámot”. Arra is volt példa, hogy valaki kerékpárral érkezett, azt is be kellett pakolni a mikrobuszba a határnál. Azonkívül, akik saját autóval jöttek, őket is karanténba kísérték. A rendőrség felügyelte egyébként ezeket a „fuvarokat”, és a csendőrség is elkísérte. Ezek karavánt alkottak a borsi vámhivatalnál. Teljes listával rendelkeztek, hogy egész pontosan ki, hol lakik és hová kell szállítani (mindenkit a lakhelyéhez legközelebbi karanténba igyekeztek elhelyezni). [caption id="attachment_121400" align="aligncenter" width="1500"] Vastag páraréteg borít minden felületet fertőtlenítés után.[/caption] Ovidiu Dudu beszámolója után el is köszöntünk a tűzoltóktól. (F. Zs. megj. Egy kis pontosítás: a többes szám ezúttal fejedelmi. A karcfalvi kolbász csupán enyhítette a tüneteket, Elődöt továbbra is marta az éhség és a meleg. Ő valóban elköszönt, a tűzoltók gyakorlatozása és a fotózás ellenben folytatódott.) Legközelebb egy hét múlva volt jelenésünk, ugyanis ekkor tudtunk találkozni és szóba elegyedni Ferencz Károly, főtörzsőrmesterrel, aki néhány kollégájával együtt két hétig szolgált Suceaván a vesztegzár alá vont városban május 6. és 20. között. [caption id="attachment_121405" align="aligncenter" width="1080"] A Hargita Megyei Katasztrófavédelmi Felügyelőség Suceavára kihelyezett mentősei bevetés előtt: Biri Cosmin, Fekete Andrei, Ferencz Károly, Frâncu Anton Adrian, Gheorghiță Ioan, Platon Levente István, Truță Dan Valentin,Vaidoș Victor és Vata Attila.[/caption] Vesztegzár testközelből Nem akartuk különösebben rabolni az idejét, így rögtön a lényegre tértünk: milyen volt a vesztegzárban? Ferencz Károly elmondta: Suceaván is 24 órás váltásokban dolgoztak. A 24 óra munka után 48 óra pihenés jár. Úgy osztották be őket, hogy egy-egy mentőcsapatban legyen egy suceavai is, akinek van helyismerete. – Eleinte kicsit aggódtunk, hogy együtt leszünk-e, mert ott a GPS persze, de ha nem ismered a nagyvárost, elég nehéz odaérni a pontos címre. De megoldódott, hogy szétosztottak bennünket, és minden mentőben volt valaki, akinek volt helyismerete – mesélte. Hozzáfűzte: nagyon nem tudtak szétnézni a városban, mert az első tíz napon csak a munka és a szálláshely között ingáztak. Kenyeret meg amire szükségük volt, megvették, de nagyon nem jártak ki a szálláshelyükről. – Kihalt volt a város is. Amikor megérkeztünk, a rendőrautók minden autót megállítottak. Mi mehettünk be, az élelmiszert szállító autók és más senki, teljesen le volt zárva. Megdöbbentő volt. A városban egy-két autó ugyan járt az úton, de egyáltalán nem működtek a jelzőlámpák. Csendes város volt – emlékezett vissza a látottakra. Egy kilométerre szállásolták el őket a tűzoltó-alakulattól. Ők sem sétálhattak csak úgy kedvükre, „papír kellett és indoklás” hozzá. – Különleges tapasztalat volt számomra. Ami az elején megdöbbentő volt, hogy én még nem láttam olyan kórházat, ahol mindenki be van öltözve, olyan szigorúságot, mint ott. Nem is engedték, hogy bemenjünk a kórházba. A pácienseket az ajtóban már vették is át – ecsetelte. [caption id="attachment_121406" align="aligncenter" width="2000"] Gheorghiță Ioan, az udvarhelyi hivatásos tűzoltóság munkatársa, a suceavai kórház előtt (balra). Flora Dénes törzsőrmester és kollégája, Jurj Mihai bemutatják a védőruha helyes használatát a Hargita Megyei Katasztrófavédelmi Felügyelőség csíkszeredai székhelyén (jobbra).[/caption] Öltözködés mint különleges program Felidézte,  hogy a védőöltözet is külön programot jelentett. Szigorúan meg volt szabva, hogy melyik öltözéket milyen sorrendben kell fel-, illetve levenni. – Jó félórás bemutatót tartottak nekünk is, hogy kell levetkőzni, hogy kell felöltözni. Az öltözködésnél nagyon fontos volt, hogy akármennyire sietünk, ne szakadjon ki a ruha – mesélte. Előírás szerint tíz perc állt rendelkezésükre, de nem volt mindig éppen ennyi időre szükségük. Miután megszokták, már öt perc alatt is fel tudták venni a védőöltözetet. Idővel ugyanis rájönnek, hogyan tudják könnyebben felvenni a nem hétköznapi ruhadarabokat. [caption id="attachment_121407" align="aligncenter" width="2000"] Jurj Mihai és Petres Ferenc megmutatják, hogyan kell beöltözni.[/caption] – Az ottani főnöknek az volt a lényeg, hogy: „egészségesen jöttetek ide, úgy is menjetek haza.” Látszott is, hogy erre nagyon komolyan odafigyeltek – folytatta nem mindennapi beszámolóját. Ez például abban is megnyilvánult, hogy minden ruhadarab, még a kesztyű is, pontosan az a méret volt, amekkora kellett. Ráadásul a beöltözést felügyelték is. Egyvalaki ellenőrizte, hogy minden rendben van-e. Levetkőzni sem volt egyszerű. Először a felső maszkot vették le, aztán a szemüveget, ezután lehúztak egy „rend kesztyűt”  – mert két kesztyűt viseltek –, majd felügyelték azt is, hogy senki ne érjen hozzá a saját nyakához, mielőtt megfogná a védőöltözet cipzárát. Annak is megvolt a módja, hogy miként kell kifordítania a levetett ruhát. Még a védőöltözet alatti ruhát is klórral fertőtlenítették. A vesztegzár ideje alatt naponta 25-30-szor kezet mosott – mesélte Ferencz Károly.  A mentők fertőtlenítését külön csapat csinálta. Azt is szigorú előírások szerint. Ez azt jelentette, hogy mintegy két és fél órára a szóban forgó mentő ki volt vonva forgalomból. [caption id="attachment_121408" align="aligncenter" width="2000"] Gál Levente és kollégája, Florin Condrea járművük fertőtlenítéséhez készülődnek. Ezt a munkát minden egyes bevetés után el kell végezniük.[/caption] Terepmunka a vesztegzárban Legtöbbször már úgy kapták a riasztást, hogy pozitív tesztet produkáló beteghez hívták ki őket. Bármilyen feladatott láttak el, így is, úgy is beöltöztek előbb. Azt is elmondta: elég volt két bevetés ahhoz, hogy úgy dolgozzanak együtt a helyszínen megismert kollégáikkal, mintha összeszokott csapat lennének. [caption id="attachment_121409" align="aligncenter" width="1500"] Ferencz Károly főtörzsőrmester a saját szemével látta a vesztegzárat.[/caption] Kérdésünkre, hogy a vesztegzár katonás szigorát nem volt-e nehéz megszokni, kapásból rávágta: nem volt nehéz, mert „itthon is ugyanaz a fegyelem van, itthon is betartunk minden előírást”. – Állítólag nehéz volt a kórháznál megszokni ott az orvosoknak és az asszisztenseknek. Állítólag úgy kezdték a napot, hogy bemutatták nekik, hogy kell felölteniük, majd levetniük a védőöltözetet – számolt be arról, amit ő is inkább hallomásból tudott. És hogy mihez kezdtek munka után? Hazamentek és kimosták a ruhájukat.   szöveg: Kiss Előd-Gergely fotó, képaláírások: Fodor Zsuzsánna