erős felhőzet
szórványos felhőzet
A kaszálásról
Nem tudom pontosan, hogy milyen lehetett a kaszálás a kollektivizálás előtti időkben, azt nem érhettem, viszont arra határozottan emlékszem, hogy milyen volt az átkosban. Ugyanis abban az időszakban az a szokás járta, hogy a falusi ember, miután beadta a közösbe a lovát, a tehenét, a juhait, igyekezett és próbálkozott magának újakat szerezni. Egy idő után ismét volt neki majdnem mindene. Mert arról, ami a közösben volt, hiába mondták, hogy szövetkezeti tulajdon, az is az övé, csak épp nem otthon tartja. A hol szelídebb, hol durvább erőszakkal elvett haszonállatok helyébe igyekezett tehát másikat állítani. Földje viszont nem volt. A birtok helyett nem lehetett másikat venni, mert az nem forgott a piacon, nem nevelődött, nem termelődött újra. Nem fialt másikat. Volt egy kicsi kert, s némi háztáji, amit nagy kegyesen méltóztattak visszaosztani, hogy azon ki-ki megtermelhesse a legszükségesebbeket. Valamennyi kaszáló is jutott ilyenformán a népnek. Viszont ahhoz, hogy a téesz is éljen, meg a háztáji is, létrejött egy viszonylag egészséges rendszer. A kollektív gazdaság, mint egyfajta kegyúr harmadában kaszáltatta a földeket. Ez azt jelentette, hogy jóval többet kellett dolgoznia a takarmányért, mint annak előtte.
Akkor még erősek voltak nálunk a városokba kirajzott diaszpórák. Legalábbis a mi falunkból elszármazottak esetében ez így volt igaz. A kaszálás megkezdése azt jelentette, hogy hirtelen, majdhogynem egyik napról a másikra megtelt néppel a falu. Egyrészt felnőttekkel – fiatalokkal –, akik valahogy kötelességüknek érezték ekkor kivenni az éves pihenőszabadságukat. Másrészt városi lurkókkal, akiket ilyenkor – június utolsó vagy július első napjaiban – vittek vissza a forráshelyre. A nagyszülők háztartása mindenütt olyanformán vagy sokkal jobban működött, mint egy-egy mai gyermek-visszavadító tábor. Mese nem volt, legalább egy hónapon át részt kellett vállalni a kaszálással járó feladatokban, ami sok apró és következetes tennivalóval járt, hiszen villán szárad a széna. Ezek elvégzésére a gyermekek is kiválóan alkalmasak. Sőt. Azok a júliusok arra voltak jók, hogy az ifjúi lelkek elmerüljenek a tájban és a táj nyelvének gyönyörűségében. Abban a folyamatban, amelyet munkának nevezünk, s amikor a célzott testmozgás nyomán az eredmény láthatóvá lesz. Akár a lét elviselhető nehézségét is megszokhatta a városokról ideiglenesen visszaplántált lemenő, s talán némi életrevalóságot is, hogy miként kell minden harmadik boglyát – a saját kis gazdaságunk részére kiválasztottat – úgy rakni, hogy az minél jobb minőségű kóstot tartalmazzon, hogy illatos és tápláló füvek, lapik, virágok tömkelegét foglalja magában. Hiszen így lesz hús, tej, szalonna, báránybőr, gyapjú és megannyi termék, élelem, pénz, végeredmény a sok törődés nyomán.
Kitörtek a vakációk. A szabadságolások. Nálunk is. A kaszálás korábbi hazavonzó erejét azonban nem érezni. A kerteket nagy nehezen sikerült lekaszálnom. Annak a pár juhnak, kecskének bőven elég, ami idehaza lesz. Ez a kicsi széna, s majd a sarjú. A határban levő földekkel nem foglalkozunk. Úgymond odaadjuk annak, akinek kell. E fontos munkálatsor hazahívó és embert képző erejét ma nem érezni. Nem jelennek meg a fiókok, a mereklyék, a boglyák a határban. Nem hallani a hordószekerek sajátos zörgését, ahogyan kötött kerékkel ereszkednek befelé a Felszeg irányából.
Hatalmas traktorok pöfögnek a határban, kaszálógépek mészárolják a derékig érő burjánszerűen vad füveket, majd bálákba préselnek mindent. A gép felmar egy honcsokot is. Mindenestül. Unokák helyett a fosszilis energia dolgozik. A körbálák, mint Európa határban széthányt bűnjelei, hevernek a határban mindenfelé.
A kocsmában több sör fogy esténként. Kettő-ötvenért vesztegetik azt, amelyiknek a címkéjén ott a Mikó-vár, meg a Harghita feliratban a fölös „h”. Mindennek jelzés értéke van, hogy azért ez sem a miénk egészen. Három lej az a sör, amit a magyarok cucinak hívnak. És négy a Tiltott. Ez állítólag a miénk. A szomszédék úgylehet Dániába mentek. Nagy a csend odaát, s hatalmas a bürök, mint tavaly. Vagy még nagyobb, mert sok volt az eső májusban-júniusban. Majd ősszel letakarítja valaki, ha gyümölcsöt akar szedni. Mert mintha valamennyi alma s szilva is ígérkezne, s bizony azzal is sok lesz majd a tennivaló, ha odáig jutunk. A dologgal baj van. És semmi sem olyan, mint ezelőtt. Mi sem. És vajon milyenekké válunk a következő kaszálások idejére? Egyáltalán érdemes lesz-e kimenni a szénafüvekre?
Simó Márton
-min.jpg)
