Érdekes hírre lettem figyelmes március végén: egy kenyai falu tanára, Peter Tabichi nyerte el az idén a „pedagógusok Nobel-díjaként” emlegetett, egymillió dollárral járó Global Teacher Prize-t, amelyet 2019. március 25-én adtak át Dubaiban. A kiváló pedagógus a jelentős összeget az iskolájának felszerelésére fordítja. A kitüntetés rávilágít az ország küzdelmére, amit az oktatás fejlesztéséért tesz. 1846 a kenyai közoktatás megszületésének éve: a Keresztény Missziós Társaság ekkor alapította meg első iskoláját Mombasa mellett. Napjaink száraz statisztikai, de elgondolkodtató adata: az ország félszáz milliós lakosságának 40%-a tizennégy év alatti. Nagyon sok a fiatal, ami egyrészt reményt kelt az ország felvirágoztatására, másrészt terheket ró az iskoláztatás és a munkalehetőségek megteremtésénél.A nevelés és az iskolák fejlesztése tehát Kenya jövőbeni életének meghatározója. Különösen fontos az előkészítő és általános iskolák megszervezése és működtetése, mivel a magas születési ráta következtében a feladatok java része itt csapódik le. A tudásbeli, nevelési különbségek részleges eltüntetését – a 4–6 éves korú gyermekekkel való foglalkozással – az előkészítők vállalják magukra. Az általános iskolákba hatéves kortól nyolc esztendeig járnak a fiatalok. A családok saját nyomorúságos létükből való kitörés lehetőségét látják a taníttatásban, s noha sokak szűkösen élnek, gyermekeiket vasalt, kifogástalan öltözékben indítják az iskolába. Mások erejükön felül vállalják, hogy utódjuk magániskolába járhasson, amelynek elvégzése egy magasabb társadalmi osztályba emelheti mind az ifjút, mind pedig családját. 2003-ban Kenyában forgattunk, s ott ismerkedtünk meg Bakos Zita idegenvezetővel. A szimpatikus hölggyel sokat beszélgettünk az országról, a látottakról, s egyik alkalommal karitatív munkája is szóba került: örökbe fogadott egy árva gyereket. A kis fekete srác iskolájában készítettünk később vele interjút. „Kárpátaljáról származom, s pont egy ilyen iskolában tanultam. Ukrán osztályba írattak be, jóllehet egy szót sem beszéltem a nyelven. Tanáraimnak köszönhetem, hogy megtanultam ukránul és oroszul – szüleim jóvoltából pedig angolul, s az utóbbit mind a mai napig használom. Úgy éreztem, viszonoznom kell valakinek ezt a gesztust, s eljött erre is az alkalom, amikor Varga Bálint kollégámmal ráakadtam Pascalra. A nagyapját ismertük meg először, aki gondnokként dolgozott egy épülő villánál, édesanyja néhány héttel korábban halt meg AIDS-ben. A nagyszülők épphogy enni tudtak adni a gyereknek, taníttatására már nem tellett. Döntöttünk, magunkra vállaltuk a folyamatosan emelkedő tandíjakat, s Pascal ismét átléphette a tanoda küszöbét. Az igazgató is nagyon segítőkész volt, s így védencünk immár ötödik éve járhat iskolába. Tervem szerint az elemi után talán már Magyarországon folytathatja tanulmányait. Minden esetre, amíg élek, addig támogatom.” Zitával később is találkoztunk, s beszámolt fogadott fia előmeneteléről. 2010-ben egy közös fotót is küldött kettőjükről.