Bogárfalvi Nagy István Konstantinápolyból hazafelé, Ruszcsukban vásárolta meg Balogh Jánost. Sokat fizetett érte, de nem tehetett mást, mert kocsisa pestisben meghalt. A török kereskedő, miután megkötötték az üzletet, azt mondta: „Én innen elköltözöm, azért adom el. Beszél magyarul, és mindenre alkalmas.” Majd határozottan, de nem durván Nagy István felé lökte Balogh Jánost, mintegy jelezve, hogy most már az övé. Mialatt átkeltek a Dunán és Gyurgyevóban kikötöttek volna, Nagy István kifaggatta Balogh Jánost addigi életéről. Megtudta, hogy Vízakna mellől származik. Hatéves korában adta oda az anyja egy kereskedőnek abban a reményben, hogy jobb sorsa lesz a gyermeknek, mint otthon a héttagú szegény családban. Később a kereskedő eladta egy töröknek. Tíz éve már a ruszcsuki ispotályban dolgozott. Haldoklókat felügyelt és halottakat szállított el a temetőbe. Jól fizetett az ispotály a gazdának, főleg ha járvány volt, de gyakran adta kölcsön a gyurgyevói hóhérnak is, hogy segítsen egy-egy kivégzésnél. Ezért is szép summát kapott. „A hóhér minden alkalommal, miután a kivégzés lejárt, töltött egy kupa bort, amit egy huzamra megittam.” Ezt Balogh János csillogó szemmel mesélte, anélkül, hogy Nagy István kérdezte volna. Majd halkan hozzátette: „Szerettem a gyurgyevói hóhért. Jó volt vele dolgozni.” „Akkor te tudsz akasztani?” – kérdezte Nagy István. „Igen” – válaszolt Balogh János. „Hát lefejezni tudsz-e?” „Tudok.” „Hát karóba húzni tudsz-e?” „Azt is tudok.” Délben értek partot Gyur­gyevónál és rögtön továbbhajtottak. Öt nap múlva érkeztek meg Nagy István szentléleki portájára. „Ha akarsz, mehetsz tovább, de dolgozhatsz nálam is” – ajánlotta Nagy. „Kendnél maradok” – válaszolta Balogh János és kifogta a lovakat. 1772 böjtelő havának első napjaiban Kassai Márton nehéz helyzetben volt. Mint udvarhelyi bírónak, neki kellett megszerveznie Zója György rablógyilkos karóba húzását. A város szolgálatában álló hóhér, Isztujka József kijelentette, hogy ő nem hajtja végre ezt az ítéletet. Nem mintha nem tudná, de ő valójába nem hóhér, hanem bakó. Ezután csak lefejezést és esetleg akasztást vállal, de kerékbe törést vagy karóba húzást nem. „Így van ez némethonban is!” – jelentette ki Isztujka öntudatosan. „Ha Kassai Márton uram nem hiszi, akkor kérdezze meg a reformata professzoroktól, akik nemrég jöttek onnan.” Akárhogy is kérlelte Kassai Isztujkát, az nem volt hajlandó elvállalni a karóba húzást. Kassai, Nagy Istvánt mint jó ismerősét és tapasztalt elöljárót kérdezte meg, hogy mitévő legyen? Nagy István rövid gondolkodás után felajánlotta, hogy fizetség fejében megszervezi a karóba húzást. „Csak nem maga akarja megtenni?” – kérdezte elámulva Kassai. „Nem én, Isten ments, de ha megegyezünk, ha nem, senki nem tudhatja meg, ki a hóhér. Még kend sem!” Megegyeztek. Nagy István még aznap este megkereste Balogh Jánost és megkérdezte, hogy vállalná-e Zója György karóba húzását. Balogh némán bólintott. „Szenvedjen vagy hamar haljon meg?” – kérdezte. „Szenvedjen az ebadta!” – jött a válasz. „Szenvedni fog” – jelentette ki Balogh, majd elmondta, hogy mire lesz szüksége. „Meglesz!” – mondta Nagy István és visszaindult Udvarhelyre. Böjtelő hava 17-ik napjának hajnalán Balogh János a szombatfalvi határban álló öreg fa felső odvából egy kicsi és egy nagy zsákot vett ki. Ezeket előző nap este Nagy István dugta oda. A nagy zsák két szélén és az alján lyukakat vágott. Így azt térdig érő ujjatlan felsőruhává változtatta át. A kis zsákból hóhércsuklyát készített, kivágva rajta két lyukat a szemek magasságában. Ezután hóna alá vette a zsákokat és elindult a város felé. Délután került sor a kivégzésre. A hideg ellenére Udvarhely szinte minden lakója ott tolongott a vesztőhely körül, kíváncsian várva a kivégzést. Csuklyával a fején ott állt Balogh János is. Mellette két segéd. Mindenki találgatta, hogy ki lehet a hóhér? Elterjedt az a hír is, hogy Brassóból hívta sok pénzért Kassai Márton bíró, de biztosat nem tudott senki. Miután elővezették Zója Györgyöt, felolvasták az ítéletet. Ezt nagy csend követte, amit a két segéd tört meg azzal, hogy hirtelen földre teperte az elítéltet, majd hasra fektette. A hóhér bal lábbal Zója ülepére, jobb lábbal pedig annak nyakára lépet. Így állt rajta, terpeszben, mindaddig, míg a segédek bokáira és csuklóira hurkolt kötelekkel széthúzták, majd feszesen egy-egy cövekhez nem kötötték az elítélt végtagjait. Széttárt kezekkel és lábbakkal Zója György úgy feküdt a latyakos, sáros földön, mint egy négylábú pók. Leszállva az így kikötött testről, a hóhér leguggolt és Zója lábai között késsel durván felhasította a harisnya posztóját, belevágva az élő húsba is. A szétfeszített lábak közé két kis rönköt helyezett el görgőknek, majd ezekre fektette rá a karvastagságú cserefa karót, aminek hegyes végét avas hájjal kenték be. Néhány pillanatig a hóhér csak nézte a kifeszített testet és a lefektetett karót, amit aztán óvatosan, de erélyesen Zója György végbélnyílásába döfött. Erre a mozdulatra, a bámészkodók soraiból többen felszisszentek, de az elítélt csendben maradt. Balogh János úgy érezte, hogy a hóhércsuklya sötétjében ott van a gyurgyevói hóhér. Szinte hallotta a hangját, amint oktatja: „A szívre és a tüdőre vigyázni kell! A karót a gerinc mellett, kicsit ferdén kell felverni, hogy az a jobb vállon jöjjön ki. Szívre, tüdőre vigyázz!” Hosszú nyelű fejszét adott a hóhér kezébe az egyik segéd. Kezdetben aprókat ütött a fejsze fokával a karó végére, aztán amint az kétarasznyira behatolt Zója testébe, az ütések erősödtek. Gyakran megállt és megvizsgálta az elítélt jobb vállát. Amikor az púposodni kezdett, késsel megvágta a bőrt és előbukkant a karó hegye. Eloldozták a köteleket, a karót pedig a vergődő testtel egy előre megásott szűk lyukba állították, és azt kövekkel kiékelték, hogy függőlegesen álljon. Ekkor a magatehetetlen test saját súlyától fogva, lassan, másfél arasznyit csúszott lefelé, majd megállt. Az összegyűlt tömeg ujjongott, amikor kiderült, hogy Zója életben van és még beszélni is tud. Többen leköpték, bottal ütötték, piszkálták, kigúnyolták. Ő pedig azért könyörgött, hogy ne űzzenek csúfot belőle. Egy jelenlévő később így emlékezett Zója György utolsó óráira: „…est­vőledvén az idő és sötétülni kezdvén, az ott mulatozó népnek azt mondotta: immár késő üdő vagyon, menjenek haza kegyelmetek! és így ott hagyattatván, másnap virradólag halva találtatott.”* Balogh János észrevétlenül kihátrált a tömegből és elhagyta a vesztőhelyet. Már nem figyelt rá senki, mert ujjongva nevettek Zója György szenvedésein. Udvarhely havas, kihalt utcáin nem találkozott senkivel. Gondolatban a kivégzés minden mozdulatát többször megismételte. „Azt tettem, amit kellett és úgy, ahogy tanultam. A gyurgyevói hóhér is megdicsérne. Biztos két kupa bort töltene, mert olyan jól dolgoztam, hogy a gazember nem halt meg azonnal!” Lassított. „Mostantól nem vagyok segéd! Én már hóhér, igazi hóhér vagyok! A segédeknek én kellett volna bort töltsek, mert ügyesek voltak! Főleg a kisebbik!” – vívódott magában megszaporázva lépteit. „Most úgy adódott, hogy nem lehetett bort tölteni! Na! Majd legközelebb! Na! Ha lesz legközelebb! Na akkor… Esetleg…” – mondta hangosan. Ijedten szétnézett, hogy nem hallotta-e meg valaki, de a Botos utca kihalt volt. Sötétben ért a Szék hídjához. Hóhérruháit a Küküllőbe dobta, majd elindult Szentlélek irányába. Veres Péter * Szeles János–Szájdel János: Székely-Udvarhely története; IV., befejező közlemény. Erdélyi Múzeum – 1898., 15. évf., 9. sz., 598. old.